érintés

- Letörölné egy kicsit a párát az ablakról, ha megkérem? –szólt idegesítő éllel a hangjában a nő. Vitályos engedelmeskedett.- Tudja, időre megyek. Aggódom, hogy el fogok késni!

A busz vígan gyűrte a kilométereket, s beltéri túlfűtöttsége igazán kellemessé tehette volna az utazást. De Vitályos nem válaszolt. Nem akart beszélgetni. Hallgatóság sem akart lenni. Csak erőteljesen bámult ki az ablakon, mint gyerekkorában tette. Már akkor rájött: ha erősen néz valamit, egy idő után eltompul, majd eltűnik a kintről zavaró hang. A nő hangja azonban nem akart eltűnni. Ő pedig már bánta, hogy otthon hagyta az autót. Azzal bármikor megállhatna pihenni egy kicsit, és senki nem beszélné ki fejéből erőltetett magányát.

Az ablakon kipillantva ismerősnek tűnt neki az ott lévő útkereszteződés. A sarkon lévő benzinkútnál kellett megállnia Szilvia kérésére. Nincs két hete, hogy erre járt. Ajándékokkal és a nővel felpakolva nyomta a gázt, magyarázva magának, hogy talán a határ átlépésekor eléri őt az ünnepi hangulat. Türelmetlenül nézett az órájára. Most vajon mit vár a határátkeléstől? Milyen meghatározó vonal az? Próbálta megteremteni a hangulatot. Melyiket is? Annyi félének kellene most rátelepednie, ő mégis álnok ürességben utazik. Kicsit bosszantotta, hiszen épp ezért választotta a buszt, és ezért hagyta otthon Szilviát. Ezért is. Ez az út jó kifogásnak bizonyult a megszokássá zsugorodott szerelem időleges félretevésének. Jó lehetőség visszamenni az időben, újra harminckét évesnek lenni. Akkor hagyta el végképp apja árnyékoló alakját, akkor lett igazából Satzvillyből Vitályos. Legalábbis akkor azzal áltatta magát. De valójában csak most lett igazán Vitályos. Vagy most lett igazán Satzvilly. Zavarta, hogy az idő most sem őt igazolja. Miért van, hogy egyes embereknek kizárólag ellene dolgozik?

Tizennyolc évvel ezelőtt becsomagolta addigi életét, kezébe fogta gitárját, s nyolcévnyi megkeseredett színészsors után elhagyta az országot. Ami tulajdonképp egyenlő volt az apjával. Nekivágott az ismeretlennek. Tapasztalt volt de még fiatal, s a határátkelőnél végképp lecsúszni érezte azt a békát, ami az évek során egyre nagyobbra nőtt a torkában. Akkor gondolta azt, hogy majd jön ő haza néha, kocsival, hogy jóléte felől megnyugtassa családját, és gondoskodni is fog, jó fiú lesz belőle, csak kicsit távol. Mert kibuszozásával felnőtt férfinak érezte az addigi fiút, s úgy vélte, csak akkor jön haza újból fiúként, ha az életút állomásainál olyan csomóponthoz érkezik, amikor arra lesz szükség, aki akkor buszra szállva elment.

Szerencsére sokáig nem gyűltek efféle csomópontba az utak. Ennek igazolása, hogy azóta most utazik először busszal haza. Tizennyolc éve már. Ha akkor másképp alakulnak a dolgok, most érettségizne a fia. De a sors megóvta őt attól a döntéstől, hogy sarja Vitályos legyen-e, vagy a nemzeti imába foglalt Satzvilly nevet vigye tovább. Senki nem visz tovább semmit. Bár néha már egy Satzvillynek is örülne.

                       - Ne haragudjon, de olyan izgatott vagyok, és biztos, hogy az én órám megállt, meg tudná mondani, hogy mennyi az idő? – figyelmeztette az idő ekképpen való múlására a mellette ülő nő még idegesítőbb hangja. Vitályos az órájára nézett, de nem válaszolt. Talán ezt az órát adta volna érettségi ajándékként a nem létező kis Satzvilly-Vitályosnak. Nem olyan, mint a ma divatos órák, aminek a kis Satzvilly is örülne, de szép óra, még mindig pontosan jár, és ő is az érettségijére kapta. Az apjától.

                        - Ó, apa! – sóhajtotta félhangosan, és tekintetét megint az ablakra tapasztotta. Nem nézett semmit, a képek úgyis összefolytak volna.

                        - Á, nem kell, köszönöm. Itt van a határ. Innen még egy óra és otthon vagyunk. Mégsem állt meg az órám. Csak olyan lassan telik az idő.

Arra kapta fel fejét, hogy az útlevelét kérik. Idegesen kezdett kotorászni, keze beleakadt zakója zsebébe, hirtelenjében előrántott egy gyűrött vászonzsebkendőt, meg előszedte védelmet nyújtó napszemüvegét is, míg végre - a szokott helyen - meglett az útlevél is. A vámtiszt gyanúsan szemlélte és alaposan átlapozta igazolványát.

                        -     Neve? –kérdezte szigorúan, míg kimérten figyelte arca igazolványbeli mását.

                        -     Vitályos Andor.

                        -     Anyja neve?

                        -     Talléros Róza. –hangzott a válasz.

                        -     Miért utazik az országba?

                        -     Családi ügy.

A vámtiszt nem vette róla szigorú tekintetét, így folytatta.

                        -     Temetés…Tudja, az apám.

                        -     Mennyi ideig marad?

                        -     Nem tudom, talán néhány nap.

                        -     Elvámolni valója van?

                        -     18 év.

                        -     Vicces kedvében van – visszaadta az útlevelet, s továbbment.

„Vicces kedvében” – visszhangzott fejében a vámtiszt hangja. Komédiás ő. Az egész család csepűrágó komédiásból áll. Feltette napszemüvegét, s alvást mímelve rejtette el magát félelmeitől. Tizennyolc elvámolni való év. Több évtizednyi eltemetésre való lázadás. Nincs mese. Ma délután végképp felnőtt férfivé válik. Gyanítja ő ezt már egy ideje, de elmélyülő ráncait tükörhibának és a sok púdernek tudja be, haja színét pedig festékkel próbálja fiatalnak őrizni.

                        „Édes Istenem! Még most sem vagyok képes kimondani, hogy meghalt. Három hónap múlva ötven leszek. Apa, miért nem vártál meg?”

                        - Én is temetésre megyek. –fecsegett tovább a nő. Fecseg, amikor ő eljátssza, hogy alszik. „Ez még a temetésen is fecsegni fog a halottnak” -gondolta Vitályos, mert nem mérte fel: szemüvege mögül kicsorduló könnyei aligha keltik alvó ember benyomását.

Ötven év. Ennyi idő alatt még egy sírhelyet is kétszer kell megváltani. Az utódoknak persze, biztosítva a végső nyugalmat. Amíg nekik nem biztosítja valaki.

Átlépték a határt. Itthon van. De hol az az itthon? Ötven év távlatában sem tud válaszolni az egyszerű kérdésekre. Nem dobbant nagyobbat a szíve, nem járja át semmiféle bizsergő borzongás, de még a levegőt sem érzi másmilyennek. Ellenben a nő felbátorodott a „hazai pályán”, és még tolakodóbbá vált.

                        - Már megbocsásson, de hogyhogy csak a temetésre jön haza? Hiszen az apjáról van szó. Ennél fontosabb alkalom nem lehet arra, hogy az ember minél előbb együtt legyen a családjával. Vagy - bocsásson meg, erre nem is gondoltam - lehet, hogy nem volt jó apja, manapság sok a válás, akkor pedig nem olyan az apaszerep. Az én sógoromnak is elváltak a szülei, az apját néhanap látta, de a nevelőapja egy aranyember volt, mindent megadott annak a szegény gyereknek. Jobban is szerette, mint a valódi apját.

Vitályos felhajtotta kabátja gallérját, lejjebb csúszott a székben, s maga előtt szorosan összefonta karjait. A nő mit sem vett észre a tüntető cselekedetből.

                        - Egy rossz családi háttér nagyon rá tudja nyomni egy ember életére a bélyegét. Idő előtt elhagyják a szülői házat, sokan még a külföldtől sem rettennek vissza. Én persze nem ezért mentem el itthonról. A lányom ment ki férjhez. Nekem meg mikor meghalt az uram, nem volt itthon maradásom, és kiköltöztem hozzájuk. De a szívem igazán magyar maradt. Nem is családi okból jövök haza. Bár épp olyan fontos, mintha egy rokonom hunyt volna el. Nagyon közeli hozzátartozóm. Kérem, ne nevessen ki a gondolatért, de az jutott eszembe, mintha a fiatalságomat jönnék haza eltemetni.

Kinézett napszemüvege mögül. Útja során most nézett rá először a nőre, aki pedig meglepődve a visszajelzésen, lányosan elpirult. Pedig nem volt már fiatal. Nagyobb jóindulattal Vitályosnak az anyja is lehetett volna. Bár határozottan jól tartotta magát. Nem folytatta tovább a gondolatot. Torkán akadt a szó. Pedig Vitályosban most először moccant meg bátortalanul az érdeklődés útitársa felé. Döbbent várakozással nézte a nőt, az pedig tekintetét az előtte lévő üléstámlára tapasztotta. Nem látta, csak nézte. Olyan erősen, mintha nem szerette volna hallani ezt a kérdő tekintetet. Hallgattak.

Hallgatásukat nagy durranás, egy hirtelen fékezés, és az utasok morajlása szakította félbe. Durrdefekt. Kerékcsere. Ez eltart egy ideig. Soha jobb lehetőség a menekülésre. Ami most hirtelen nem is volt olyan sürgető. Leszálltak.

Vitályos magára szorította kabátját, s a csoporttól kicsit távolabb bandukolt. Minden lélegzetvétele nagy fehér párafelhőben hagyta el az orrát, száját. Cigarettára gyújtott. Nem is figyelte merre megy, cipője orrával rugdalta a fagyott földet. Valahol Győr határában jártak. Mögéje kerültek a többiek. Nem nézett fel, mert szemébe sütött a Nap. Bár nem volt melege a fénynek. „Milyen fekete a föld!” -gondolta ártatlan rácsodálkozással. A hidegtől nem tud leesni a hó. Fehér karácsonyuk se volt, az újév is ilyen feketén kezdődik. Eszébe jutott, hogy akkor látta utoljára ilyennek, amikor Rozsnyaival forgatták azt a filmet. Talán sose készült el. Vagy elkészült, csak betiltották. Na, nem mintha olyan fontos lenne tudni. Ennél fontosabbak is kimaradtak az életéből. Eleinte nem eredt a film sorsa nyomába, később meg már nem volt kitől, nem volt hogy megkérdezni. Épp, hogy kikerült a Főiskoláról, fiatalsága nagy hevével ment bele abba a filmbe. Mindent nagyon akart, és lehetőleg mindent azonnal. Főleg bizonyítani. A tehetségét, a nevét. Vitályos Andort akarta látni főcímen és szerepben, Vitályost, és nem a nagy Satzvilly Ferenc kicsi fiát. Mindent meg akart mutatni ezért. Győr határában forgatták a filmet, többnyire éjszakai jelenetei voltak, s életében nem fázott még úgy forgatáson, mint akkor, ott. Dideregve szívott egy nagyot a cigarettából, s messzire hajította a csikket. Utána nézett. Majd körülnézett. Ismerős volt a hely. Bár minden pucér, fagyos föld egyformának tud látszani. Bizonytalanul végigborzongott rajta a felismerés. „Csak nem?” Egy szál ingben kellett állnia a fagyos éjszakában, mert szerepe szerint titokban temették el filmbeli apját, az öreg Csonka Józsi bácsit. Nagyot szívott cigarettájából, majd a „sír” felé fordult, ahol felgyulladtak a fények, s a rendező elkiabálta magát: Felvétel!

A „halott” pedig forralt bort kortyolgatva nézte végig temetését, és könnyeitől megfagyott arcú „fiát”. Néhány évvel később Csonka Józsi bácsi már nem nézte végig saját temetését - bár ki tudja, nagy színész volt az öreg -, Ő pedig nem állt Szilviával az öreg sírja fölött. Olyankor legalább összejön a szakma. Mintha ez valaha is érdekelte volna. „Milyen fekete, Istenem!” -mondta akkor szerepe szerint Szilvia, aki úgy didergett, hogy valójában is a testével kellett melegítenie. Jól sikerült, mert néhány évvel később önszorgalomból és hétköznapokon is megtette. Nem is gondolta volna, hogy mik tudnak elindulni a fagyos fekete föld láttán, Győr határában. Most megismételhették volna a jelenetet. Igaz, nem éjszaka, és nem is a filmbéli apjával. Visszament a buszhoz. Továbbindultak.

- Tudja, sosem voltunk gazdagok – folytatta a nő néhány percnyi zötykölődés után, de Vitályos már nem érezte olyan idegesítőnek a hangját. Bámult ki az ablakon, nézte a rettenetesen fekete földet, s néha beengedte fülén a nő történetét. Az volt az első filmje. És sosem látta.

                                    - Az Izabella utcában laktunk, közel a Körúthoz, és mikor összegyűjtöttünk egy kis pénzt, a nővéremmel mindig moziba mentünk. Nagyon szerettük a filmeket. Szépek voltak a színésznők, elnéztük ruhájukat, és ott próbáltuk meg elfelejteni - legalább csak egy kis időre - a valóságot. Beleéltük magunkat a szerepekbe, és már nem is volt miénk a nevünk, sorsunk, az életünk. A moziban töltöttük a hétvégéket, apám persze mindig szidott minket - kuncogott a nő -, hogy ezek a bolond lányok, mindig tekeregnek. De hát, ilyenek a fiatalok, nem?

Vitályos is ritkán járt haza. Őt is utolérte (volna) az atyai szigor. De ő sosem tudta eldönteni, hogy az apa vagy a színész parancsolta haza. Apja hangja úgy mennydörgött otthon, hogy beleremegett a csillár. De épp úgy beleremegett a színházban is, amikor kieresztette a hangját.

                                    - Nekünk természetes volt - mint ahogy akkor valamennyi lánynak -, hogy színésznők akarunk lenni. Apánk persze hallani sem akart róla. Még egy pofon is elcsattant ez ügyben, ami akkor, kamasz lelkünknek sokkal jobban fájt, mint az arcunknak. Még a mozitól is el lettünk tiltva. Hogy is lehettünk volna mi színésznők, a családból senki nem volt még tanító se, de az álmot vette el tőlünk apám, ami éltetett minket.

„Egész gyerekkoromban azt lestem, hogy anyával készültetek a szerepre, a konyhában végszavaztatok egymásnak, és elemeztétek a figurát, olyan bensőséges nevetgéléssel, hogy kétségbe vontam saját létezésemet. Azért akartam színész lenni, hogy majd engem is bevonjatok abba a csodába, hogy én is megélhessek valami olyat, amitől jót nevettek.

De ezen az elhatározásomon egyáltalán nem nevettetek. Anya szemében szomorú fény csillant meg, Te pedig, apám, napokig komor arccal járkáltál a lakásban. Egyszer meghallottam, hogy anyára is ráförmedtél.

                        - Megviseltnek látszol – próbált enyhíteni.

                        - Talán, mert az vagyok. Erre nem gondoltál? – anya sírva fakadt. Ő nem volt megviselt, pedig Talléros Róza primadonnát - akibe Te is beleszerettél - a család koptatta anyává, s az ő halványulása növelte a Te fényedet is. Lehet, hogy János bácsi tényleg nem volt annyira tehetséges, de lehet, hogy csak meghajolt bátyja ereje előtt. Neki tévérendező feleség jutott és a tévében sminkes lánya. Pedig gyerekkorunkban Ildi is színész akart lenni. Mert látott Téged. Vera néni mégsem lett halvány rendező. Pályaközelben vannak, és így már mindjárt nem is olyan kínos a tehetségtelenség. Pedig én sem vagyok tehetségtelen. Csak mögötted ballagni apa, az olyan, mintha az lennék. Te nem tudod milyen az álnévvel, haknikkal járni az országot úgy, hogy közben mindenki rólad beszél, és minden létező csapból te folysz. Nyolc év után úgy éreztem, hogy megfulladok. Túl fülledt volt a levegő. Túl Vitályos Andor-mentes. Mást akartam, máshogy, nélküled. Mert a siker csak aznapra szól, és nem hozható át másnapra. Túl sok nap ment el sorozatos értelmetlenséggel. S éreztem, hogy olyat hagyok ki, amit senki nem tesz félre nekem, s nekem kell hajszolni úgy is, hogy ez a tudat elviselhetetlen. Mégis elviseltem, és néha még boldognak is éreztem magam tőle. Bár ott másképp mérték a jót. Az itthon kevés lenne. Főleg mellettetek.”

                        - Furcsa, de a filmtől sosem szakadtam el. Képzelje, a lányom a legutóbbi születésnapomra egy mozibérlettel lepett meg. Magyar mozi filmjeivel. Na, ettől lett honvágyam. És ekkor éreztem meg, hogy bizony nem nélkülem telt el az idő. De azért jó újra megnézni azokat a filmeket. Így az én fiatalságom is tovább tart, és a színészek is örökké élnek.

                        - A színészet a tökéletes elmúlás.

                        - Látszik, hogy maga fiatal és ezt nem érti.

                        „Apámból vajon mikor lesz bérlet a színházában?”

                        - És olyan kevesen vannak már! Ezek a mai színészek meg már úgyse lesznek olyanok! Halvány árnyékuk sem lehetnek. Ezért is jövök haza, hogy elfogadjam az idő múlását, de ne higgyem el. Eltemetem a fiatalságomat, és vele együtt kedvenc színészemet is. Meg megnézem milyenné vált Budapest, az Izabella utca, na meg a Nagykörút. Tudja, egy távolban élő vénasszony számára fontossá válnak ezek a dolgok.

„Bár a film és a szalag megmarad. Most szinkronizálni hívtak, meg verset mondani. Tévébe. S készülődik egy évadközi darab is.  Meg felhívott az a nő, hogy nagyon megtisztelne, ha lapjuknak nyilatkoznék, és művész úrnak szólított!” Vitályos a homlokához kapott.

- Micsoda barom vagyok!

- Dehogy is kedvesem, ezt nem lehet olyan egyszerűen megérteni. Nekem is csak most sikerült.

„Hát ez sem nekem szól. Téged akarnak megőrizni azáltal, hogy engem beszéltetnek. Meg összehasonlítani. Te jó ég! Végülis hová akarok én kiugrani 50 évesen? Most akarok bizonyítani? Mert végre nélküled lehetnék jelen? Nem, ez őrültség. Most is miattad kerülök a magazinok címlapjára, miattad hívnak majd be rádióba, tévébe, s kérdezik majd, hogy hogy élem meg azt, hogy nem vagy? Sehogy. Mert vagy. Jobban, mint azelőtt.” Fészkelődni kezdett dühében.

- Látom, ideges. Kezdjen szedelőzködni, mert megérkeztünk. Itthon vagyunk.

„Itthon, de hol?” – kérdezte magától Vitályos, miközben a busz már bekanyarodott a kocsiállomásra. Az ablakból kinézve látta, hogy itt van mindenki. János bácsi és Vera néni közrefogják anyát, Ildikó Vera nénibe karol. „Apa? Ja, persze.” Szemébe nyomta napszemüvegét, s lelépett a buszról. Már épp indult volna a családhoz, mikor a nő még utána szólt:

                        - Mit is mondott a határon, mi a neve, András?

                        - Andor.

                        - Örülök, hogy ilyen jól elbeszélgettünk a hosszú út során, sokat segített nekem a jelenléte. Bocsásson meg, ha kicsit sokat beszéltem, még ha néha nem is túl kellemesen, de…

                        - Semmi baj. Igaza volt.

                        S elindult, hogy a feledhetetlen színészt örök nyugalomra helyezze. Ami nálunk pontosan huszonöt évig tart.