HTML

érintés

...ami megérint. Bármi! Kép, szó, szín, gesztus, mozzanat, hangulat

Friss topikok

Linkblog

Archívum

2007.05.12. 22:28 csomos

A nő kétszer

A nő kétszer című filmben "csak" két lehetőséget tár elénk a rendező. Egyik esetben a frissen állását vesztett Helen (Gwyneth Paltrow) hazafelé menet majdnem lekési a metrószerelvényt, a másik változatban le is marad róla. Ennyin múlna? Bizony, ennyin. Ám valahogy úgy tűnik, hogy a lényeges mozzanatok megtörténnek, bármelyik eshetőségre is helyezzük a hangsúlyt. Megtörténnek, csak nem épp úgy, nem ott, és nem attól. De megtörténnek. Ha idejében (pontosabban: idő előtt, a még épphogy elcsípett metróval) hazaér, ágyban találja partnerét, a még könyvtelen író Gerry-t (John Lynch), csak épp nem egyedül... Ám ha lekési azt a fránya szerelvényt, útközben ki is rabolják, de legalább Gerry már a zuhany alatt áll, és egyedül. Huhh... De ne higgyük, hogy ez a kedvezőbb megoldás. Mert a szerető attól még nagyon is létezik, hogy épp nincs jelen. Később is lesz ideje felbukkanni. Mint ahogy elkerülhetetlen lett volna a találkozás a liftben lévő férfival is, aki megkönnyíti, de egyben meg is nehezíti Helen életét. Furcsa játék ez az időről, sorsról és legfőképp a szerelemről. Díjak, jelölések: 1998-ban Európai Filmdíj Peter Howittnak a legjobb forgatókönyvért; 1999-ben Brit Birodalmi Díj Peter Howittnak a legjobb brit rendező kategóriában; 1999-ben a BAFTA Filmfesztiválon a legjobb brit film Alexander Korda-díjára jelölve. A 95 perc hosszúságú A nő kétszer (Sliding Doors) című 1997-ben készített filmet rendezte és a forgatókönyvet írta: Peter Howitt Operatőr: Remi Adefarasin Zene: David Hirschfelder Vágó: John Smith Szereplők: Gwyneth Paltrow (Helen) John Lynch (Gerry) John Hannah (James) Jeanne Tripplehorn (Lydia) Zara Turner (Anna) Douglas McFerran (Russell) Nagy filmek - A tizedes meg a többiek Nagy filmek - Szegénylegények (1965) Nagy filmek - Butaságom története (1965) Nagy filmek - Üvegtigris (2000) Nagy filmek: Holt Költők Társasága (1988) Nagy filmek - Stalker (1979) Az első magyar rajzfilm - Kukori és Kotkoda Nagy filmek: Egy erkölcsös éjszaka (1977) Nagy filmek: A hetedik pecsét (1956) Nagy filmek: Hintónjáró szerelem (1955) Nagy filmek - HAIR (1979) Nagy filmek - A TANÚ Nagy filmek - A veréb is madár (1968) Nagy filmek - New York, New York (1977) Nagy filmek: Sose halunk meg (1993) Nagy filmek: Z, A HANGYA (1998) Nagy filmek: Az ötödik pecsét (1976) Nagy filmek: Cápamese (2004) Nagy film: Ivan Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai (1994) Nagy filmek: Only You (1994) Csomós Éva

Szólj hozzá!


2007.05.12. 22:19 csomos

Nagy film: Ghost (1990)

Nehéz megmagyarázni a felfoghatatlant, bebizonyítani a bebizonyíthatatlant, különösen akkor, ha ezt nem is várják repeső szívvel. Nagyon ügyes megoldás volt egy rettentő egyéniségű médiumot (Whoopi Goldberg) bevetni, ki észrevétlenül vezeti nézőit a túlvilágra, egyre nagyobb érvényességet szerezve egy olyasmi kijelentésnek, miszerint: "szellemek igenis vannak". A történet egy fiatal és szerelmes párról szól, kik boldogok, és a jövőbe tekintők. Sam (Patrick Swayze) és Molly (Demi Moore) épp most vették birtokba új lakásukat, és házasságukat tervezik, amikor egy tragikus véletlen folytán Sam (váratlanul) meghal. Ekkor kezdődik igazán a különös kaland, hiszen még a Földön marad és úgy próbál Mollynak segíteni. Sajnos azonban nehéz segítségre találnia, hiszen az is kiderül számára, hogy halálát nem is a véletlen okozta. Sam akkor talál egy spiritisztára, kinek segítségével próbálja Mollyt értesíteni az őt is fenyegető veszélyről. Mollynak azonban nagyon nehéz elfogadni és megérteni ezt az egészet. Az 1990-ben készített 128 perc hosszúságú alkotást Jerry Zucker rendezte. Operatőre Adam Greenberg volt. A forgatókönyvet Bruce Joel Rubin írta, a film zenéjét Maurice Jarre szerezte. Szereplők: Sam Wheat (Patrick Swayze), Molly Jensen (Demi Moore), Oda Mae Brown (Whoopi Goldberg), Carl Bruner (Tony Goldwyn).

Szólj hozzá!


2007.05.12. 21:56 csomos

A csodálatos Amélie mesebeli élete

A francia filmek szerelmesei is felsikolthatnak örömükben, hogy végre itt egy Eiffel-torony nélküli film, mi mégis hamisítatlanul francia, nagyon emberi, megmásíthatatlanul eredeti és nagyon szerethető. Egy mesebeli tündérvilág, minek láttán a legszőrösebb szívű kritikusok is csak párás szemmel révednek a messzi távolba, ahol már Amélie boldogan különc gyerekei játszadoznak megannyi varázslatos lénnyel. Amélie csodálatos életét senki sem szeretné elmesélni. No nem önzésből, és nem a történet bonyolultsága miatt, hanem mert egyszerűbb úgy jellemezni, hogy "ezt látni kell!". S valóban. Látni kell a gyönyörű képeket, a főhősnő (Audrey Tautou) hatalmas szemeit, s a nyomában maradt boldog emberek arcát. Könnyel telik meg a szemünk a gyönyörűségtől, és egy kis időre még job emberekké is válunk. A történet annyira meseszerű, hogy senkinek nem jut eszébe egyetlen pillanatra sem kételkedni mégis igaz valóságában. Mert apró rezdülései a mi apró rezdüléseink is lehetnek, és az ebből burjánzó csodahalmaz is teljesen hitelesen épül fel. Már az első kockák láttán fokozott lágyultsággal bólogatunk a narrátor bemutatásaira, majd észrevétlenül engedjük meg ennek a kedves lánynak, hogy vezessen bennünket képzelete csodálatos világába, miközben nekünk is kedvünk támad vele varázsolni. Pedig minden itt zajlik a valóságban. Egy Montmartre-i bisztróban, ahol Amélie Poulain felszolgálólányként dolgozik. Egy kedves kis lakásban, ahol Amélie időnként kuglófot süt, miközben alkalmanként egy macskára vigyáz. Hétköznapi különc emberek veszik körül a házban, a munkahelyén, a családjában egyaránt. A mindent felforgató kezdet - természetesen - váratlanul jön, épp akkor, amikor a nagyvilág egész mással van elfoglalva. De Amélie felkerekedik, és elhatározza, hogy mindent megváltoztat. S valóban: könnyed léptei nyomán felderülnek az arcok, s az emberek lelke megtelik szeretettel. Már-már saját boldogságát is elintézné, amikor bátorsága inába száll, és csak kuglófsütésbe kezd nagy-nagy szomorúságában. Ám szerencsére a történet kitalálója nem kizárólagosan rá osztotta a csodatévő szerepkört, így őt is átlendítik a mélyponton. A film végére persze szép sorban lelepleződnek a turpisságok (szerencsére azért nem mindegyik, így a zsarnok zöldséges továbbra is értetlen és kialvatlan marad), és mindenki elnyeri méltó jutalmát. Így a kedves kis cselszövő is vígan motorozhat szerelmével, a hasonló módon álmodozó - egyébként magyar származású - Ninoval (Mathieu Kassovitz). Itt a vége, fuss el véle, de őrizd meg jóemlékezetedben! Amélie Csodálatos Élete Eredeti címe: Le fabuleux destin d' Amélie Poulain A 120 perc hosszúságú, színes, szinkronizált francia vígjátékot Jean-Pierre Jeunet rendezte. Producer: Jean-Marc Deschamps Szereplők: Mathieu Kassovitz Audrey Tautou Michel Robin Claude Perron Dominique Pinon Yolande Moreau Artus de Penguern Urbain Cancelier Isabelle Nanty

Szólj hozzá!


2007.05.02. 00:31 csomos

Híres folyók: Néva

 

Már a Régmúlt idők krónikája sem nevezi folyónak, aminek az is oka lehetne, hogy a krónikaírók nem ismerték északot, és nem tudtak a Néva létezéséről. Jól hangzó magyarázat, de - sajnos - nem felel meg a valóságnak, mert a krónikaírók nagyon is jól ismerték északot, és még a Néva létezéséről is tudtak. Ám azt is pontosan tudták, hogy a Ladoga-tó beleömlik a Balti-tengerbe. Vagyis az általunk folyóként ismert Néva "csupán" a Ladoga-tó és a Balti-tenger közötti átfolyás, tehát nem folyó, hanem a tó torkolata.

A Lagoda-tó a Föld 15 nagy édesvízi tartalékainak egyike. Európa legnagyobb tava. A Néva városától, Szentpétervártól keletre terül el, hossza közel 210 kilométer, szélessége pedig 130 kilométer. Mélysége helyenként eléri a 225 métert is. A tóba mintegy 32 kisebb folyó ömlik be, ám csupán egyetlen, a Néva indul ki, amennyiben folyóként kezeljük. Ám ha nem, akkor jól megfigyelhető, hogy a Névának nincs folyami rendszere, a folyókéhoz hasonló vízgazdálkodása, tavasszal és ősszel nincs igazi áradása, a vízszintje pedig mindig azonos magasságon áll, leszámítva a szeptemberi és októberi hónapokat, amikor a tenger felől érkező erős hullámok megváltoztatják, ami nem azonos a szokásos folyami vízszintemelkedéssel.

Annak ellenére, hogy hivatalosan nem számít folyónak, kilencvenhárom kisebb-nagyobb csatornájával csillogó vízi útként kanyarog 74 km-en keresztül a rá épült város közepén, 45 kisebb nagyobb szigetre tagolva Pétervárt, a szigetek és hidak városát. Eközben pedig nyugodt eleganciával vezeti le az évenként megújuló csapadékvizet a Finn-öbölbe, kettős munkát végezve: vizet szállítva és törmeléket rakva le, mivel mindig egy kis földdarabot ragaszt a partvidékhez, az öböl rovására.

A Néva és a Péter-Pál erőd
A Néva és a Péter-Pál erőd
A Néva (oroszul Нева, ejtsd Nyeva) Európa legbővizűbb folyója, 370 híddal ellátva, melyek közül huszat minden éjjel 0:30 és 4:30 között a hajóforgalom számára felnyitnak. Így tanácsos már időben eldönteni, hogy az úton lévő ebben az időszakban melyik oldalon kíván rekedni. Nyáron ez nem is okoz különösebb problémát, mivel az éghajlati sajátosság következtében júniusban a három héten át tartó fehér éjszakákon jól esik a parton sétálni és a felnyitott hidakban gyönyörködni. A nyári napforduló időszakában az északi félgömb 60. szélességi köre fölött éjszaka is szinte nappali világosság uralkodik. A fehér éjszakák ideje alatt alig nyugszik le a nap, és még éjfél után is lehet újságot olvasgatni egy utcai padon, méghozzá lámpafény segítsége nélkül. (Cserébe viszont télen három héten keresztül nappal is éjszakai sötétség uralkodik.)

A Néva partja sík, mocsaras vidék volt, melyre 300 évvel ezelőtt álmodott várost az akkori uralkodó, I. Péter cár. Az akkori svéd halászfalu helyére kereskedelmi központot tervezett, méghozzá szó szerint, vonalzóval meghúzva az utcák és terek vonalait. Két nap alatt felépíttette ma is látható házikóját, ahonnan a város építésének folyamatát kísérte figyelemmel. Péter igen ellentmondásos személyiség volt. Kegyetlen, de felvilágosult. Ő volt az első orosz cár, ki kimozdult Moszkvából, sőt, aki európai kalandozásra sem volt rest. Cár létére szívesen foglalkozott ácsmunkákkal, hajózott, de foghúzásban is igen jónak tartotta magát. Akaratát a legszélsőségesebb helyzetektől sem megriadva valósította meg, akár emberéletek árán. Szokatlanul magas férfi létére (2méter 4 cm magas volt) kedvelte az apró, egyszerű dolgokat. Erről tanúskodik egyszintes kis házikója, valamint palotája, mely a mai Ermitázs Színház színpada alatt helyezkedik el.
Jó hadvezérként biztos erődöt szeretett volna építeni a svédek elleni küzdelemben, így a Nyulak szigetére építtette fel dupla védőbástyasorral ellátott Péter-Pál erődöt, mely soha egyetlen ágyúlövést sem kapott.

A székesegyház
A székesegyház
A szigeten lévő Péter-Pál-székesegyház akkor rekordnak számító 122,5 méter magasságú aranyozott tornya, amely a tetején díszelgõ, szélre forgó angyallal a város három fõ szimbólumának egyikévé vált. A székesegyház máig is Oroszország legmagasabb temploma, de a péterváriak előtt is mérceként szerepel, ugyanis még Péter adta ki azt a rendeletet, hogy Szentpétervár egyetlen épülete sem magasodhat e torony fölé.

Szinte épp vele szemben helyezkedik el a Néva túlpartján a néhai cári rezidenciában működő Ermitázs, ami nem csupán méreteiben, hanem tartalmában is a világ egyik legnagyobb múzeumának számít. Közvetlenül mögötte található Európa leghosszabb, 600 méteres homlokzatú háza, a vezérkari épület, melynek az oldalát díszítő kecses árkádsor az olasz Rossi keze nyomát dícséri.

A köztük lévő téren, a Palota tér közepén áll a Sándor oszlop, minek különlegessége, hogy mindenfajta rögzítés nélkül áll, kizárólag a maga súlya tartja - ami nem kevés, hiszen 600 tonnát nyom. Negyvenhét méteres magasságával ez a világ legnagyobb egy darabból álló oszlopa.

A Téli palota mellett, a Néva partján helyezkedik el az Admiralitás épülete, melynek alaprajza az orosz nagy "P" betűre emlékeztet. Mögötte pedig a világ egyik legnagyobb belsõ terével rendelkezõ temploma, a 101,5 méter magas Izsák-székesegyház húzódik meg.

 

Elődje egy 1710-ben épített kis fatemplom volt, melyet Dalmáciai Izsák tiszteletére húztak fel, mivel Péter cár épp Szent Izsák napján született. Az időjárási viszonyok miatt ez a templom hamar tönkrement, helyébe másikat kellett építeni.

Ekkor kezdődött el az "Izsák-legenda", mely negyven éven keresztüli építést jelentett. Végül egy francia építész, August Montefan tervei alapján készült el, aki a Palota téren álló Sándor oszlopot is tervezte.

Hátat fordítva a Finn-öbölnek, a Bolsaja-Néva bal partján, a Művészeti Akadémiánál lévő kikötőben helyezkednek el a Szfinxek, talapzatukon az alábbi felirattal: "Szfinx az ókori egyiptomi Thébából áthozva Szent Péter városába 1832-ben".

Ezek a példányok III. Amenhotep korából valók, mik a fáraó emlékére emelt templom bejáratát őrizték. Arcuk a fáraót ábrázolja. A Nílus egyik áradásakor a templom megrongálódott, majd beomlott, a Szfinxeket pedig ellepte az iszap. Csak 1820-ban találtak rájuk, meglepően jó állapotban. Egy, épp a helyszínen időző orosz nemes azonnal engedélyt kért az orosz kormánytól a Szfinxek megvételére, de mire I. Miklós válasza megérkezett, a franciák már lebonyolították az üzletet. Az árát viszont az 1830-as forradalmi események miatt nem fizették ki, így mégis Oroszország tulajdonába kerülhettek. Az egyenként 23 tonna súlyú szobrokat speciális hajón szállították a Nílustól a Néva partjáig, mi egy egész esztendőt vett igénybe.

A "Nyilacska"
A "Nyilacska"
Tovább haladva, a Vasziljevszkij sziget csúcsánál helyezkedik el a régen "Nyilacskaként" emlegetett Puskin-tér. A Rostrum-oszlopokkal csak még elengásabbnak ható tér a Bolsaja-Néva és a Malaja-Néva találkozásánál fekszik, remek kilátást nyújtva a város történelmi épületeire.

A "Nyilacska" a XVIII. század elejétől egészen a XIX. század közepéig kereskedelmi kikötő volt, a tér két szélén álló Rostrum-oszlop fénye pedig a nagy gőzhajóknak szolgált tájékozódásul. Ám a kikötőt később áthelyezték, kőburkolatát felszedték, és gyepszőnyeggel, virágágyásokkal telepítették be. Mivel azelőtt Puskin szívesen és gyakran időzött a téren, 1937-ben róla nevezték el.

Nyári kert
Nyári kert
A Téli palota irányában tovább haladva a Péter-Pál erőddel csaknem szemben a Néva legszélesebb részén járunk. A folyót itt átívelő Trockij-híd hossza egy km. Szinte a híd lábánál terül el Pétervár egyik legcsogálatosabb parkja, a Nyári palota mögött lévő nyári kert. A szobrokkal tarkított tavas-fás park ideális pihenőhely a lakosok számára.

A Néva túloldalára pillantva szinte látható Péter kis házikója, mit 1703 májusában a cár katonái és haditengerészei építettek, és ami 1930 óta múzeumként üzemel. A ház előtt, a kikötő gránitlépcsőinél ülnek a "bulldogképű" nőstény kőoroszlánok, mik a kínai hitvilág szerint távol tartják az ártó szellemeket. A Mandzsúriából érkezett "házőrzők" 1907-től ülnek jelenlegi helyükön.

Auróra cirkáló
Auróra cirkáló
A Nagy-Nyevka és a Néva találkozásánál horgonyzik a híres Auróra cirkáló, melynek lövései adtak jelt a Téli palota ostromának megkezdésére. A Nagy-Nyevka kanyarulatánál pedig a városból mindenhonnan jól látható tévétorony áll, mely 316 méter magas, 1256 tonna súlyú, vagyis 15 méterrel magasabb a párizsi Eiffel-toronynál, és hétszer könnyebb annál.

A kanyargó Néva számtalan hídjainak egyikét a mi Clark Ádámunk tervezte. Ezért hosszasan tanulmányozta a folyó jegének, a hőmérséklet ingadozásának hatását. Mivel erre az angliai mérsékeltebb éghajlati viszonyok miatt nem volt közvetlen lehetősége, felkérésére Colqhoun királyi tüzérségi ezredes küldött neki leírásokat a már meglévő szentpétervári hidakról.

TV torony
TV torony
A Néva hidat Széchenyi is többször megemlítette naplójában, mert attól félt, hogy a politikai és pénzügyi hatalmasságok huzavonája miatt Clark azzal fog foglalkozni és a Lánchíd érdekében tett eddigi erőfeszítései kárba vesznek. A Néva híd tervének elkészítésére azután csak 1845-ben került sor, s ezért a cár első osztályú Arany-medállal tüntette ki Clarkot.

A Néván és torkolatain, valamint a Fontánkán és a Mojkán hajókázva ismerhető meg igazán a város, az épületek pompája, s talán épp a vízről lehet legjobban bekukkantani a péterváriak mindennapjaiba. Már a XVIII. századtól gránitba kezdték öltöztetni a vízpartokat, melyek közül a folyók mégis minden évben megkísérlik a szökést.

A 302 éves város fennállása óta mintegy 300 árvíz történt, minek okozója rendszerint a Finn-öböl felõl támadó nyugati szél volt, mi nem engedte a Névát belefolyni a tengerbe. A nagy árvizek nagyjából rendszeresen fordultak elõ - százévente, ráadásul éppen minden új évszázad második évtizedében.

Ennek kivédésére már az 1970-es években elkezdtek építeni egy gigantikus gátat a Finn-öbölben. Az építkezés hatalmas öszszegeket emésztett fel, ennek ellenére még a Szovjetunió végnapjai idejére sem sikerült befejezni.

Csomós Éva

Szólj hozzá!


2007.05.02. 00:25 csomos

Autólegendák - A rút kiskacsa - 2cv-történet

 

Bakancs, bogár, kacsa. Elvetemült autósoknak nem kell külön bemutatni őket, a fiatalabbak inkább a két utóbbi jármű megújult változatát ismerhetik. Mi azonban hagyománytisztelő - s ez esetben szerető - módon az eredeti, ma már "kult" autók izgalmas fejlődését mutatjuk be. Ez esetben a kacsáét.


Biztos mindenki hallott már a ritka, öreg autók tulajdonosainak összetartásáról, országúti fényvillantásról, integetésről vagy azokról a találkozókról, amikor ez a sok "bogaras" ember letáborozik vagy felvonul, eszmét cserél. Kívülálló vagy nem érti őket, vagy nagy sóhajok kíséretében kívánkozik közéjük. Ám e jószándék még mindig kevés ahhoz, hogy átérezze, s hogy benne legyen. Mert ahogy a "kacsások" is mondják: A kacsa nem egy autó, hanem életforma.

S van is ebben valami. A motor hangja, a szardíniásdobozhoz hasonló módon letekert ponyva ad valamilyen bohókás, felhőtlen szabadságérzetet. Ami pedig az összetartást illeti: "vérbeli" kacsások minden mást félredobnak, ha valaki segítséget, véleményt, tanácsot kér tőlük, hogy odaadó és túláradó szeretettel beszélhessenek kedvencükről. De vajon honnan ered ez az el nem múló rajongás e rút kis jószág iránt?

Pierre Michelin
Pierre Michelin
A történet André Citroën halálával kezdődik, ami sötét felhőket borított a Citroën cég ege fölé. 1935-re komoly pénzügyi problémák jellemezték a társaságot, melyen végül a Michelin cég segített, persze nem önzetlenül, saját kézbe véve a vállalat irányítását. Egészen pontosan 1935. december 30-án - Édouard Michelin - a gumigyár egyik megalapítója - a Citroën cég vezetésével fiát, Pierre Michelint bízta meg, helyetteséül pedig Pierre Boulangert nevezte ki.

A gumigyáros Michelin testvérek már 1922-ben felvetették egy kisautó ötletét, s most, hogy már gyáruk is lett hozzá, adva volt a nagyszerű lehetőség! A cég alelnöke, az örökösen szürke öltönyt viselő Pierre Boulanger a következőképp képzelte el az új kis szerkezetet: a kocsinak el kell tudni szállítania 4 embert és 50 kiló krumplit, vagy egy hordócskát, 60 km/ó sebességgel, 3 literes fogyasztással... Ára a Traction Avant árának harmada lehet...Egy kezdő, vagy egy asszony is tudja vezetni...Rossz utakon is használható legyen ...Szántóföldön autózva egy kosár tojásnak nem szabad összetörnie.

Boulanger az ál-karosszériával
Boulanger az ál-karosszériával

Pierre Michelin 1937. december 29-én halálos autóbalesetet szenvedett, ezért a cég irányítását Pierre Boulanger, az akkor 50 esztendős "szürke öltönyös ember" vette át. A kisautó elkészítésének ötlete egyre erősebben motoszkált fejében, így csakhamar a tervezők csapata is összeállt. André Lefebvre konstruktőr és Flaminio Bertoni karosszériatervező ötleteire joggal lehetett számítani, hiszen ők a Traction Avanttal már bizonyítottak. Jean Muratet foglalkozott a karosszériával, Maurice Sainturat a motorral, Alphonse Forceau a rugózással, fékekkel és az erőátvitellel. Az irányítást Boulanger persze nem engedte ki kezéből, gyakran időzött a műhelyben, szorgalmasan figyelte a munkák állását és minden prototípust saját maga próbált ki. Munkatársai nagyon jól tudták, hogy ha Boulanger egy kocsiba nem tudott kalapban beszállni, azt a prototípust el is lehetett felejteni. (Talán ezért lett ilyen magas a kacsa?!)

 

André Lefebvre az egylámpás modellel
André Lefebvre az egylámpás modellel
Kis kocsihoz kis motor, ahhoz pedig minél kisebb súly illett, ezért a tervezésnél a repülőgépiparban használatos nagy szilárdságú, de könnyű anyagokkal dolgoztak. Az alvázhoz és a karosszériához duralumíniumot, a lengőkarokhoz pedig magnéziumot használtak. Az egy fényszórós megoldás pedig jelentős súly- és árcsökkentési célhoz vezette a tervezőket. Ma már furcsának tűnik, de akkor még úgy gondolták, hogy ahhoz a sebességhez, amit ez a járgány produkálni képes, elegendő annyi fény is, no meg nem beszélve arról, hogy egy parasztszekéren még ennyi sincs, mégis azzal járnak a parasztok. Ugyanis a megcélzott vásárlóközönség ők voltak.

A rugózásnál a Traction Avantnál bevált torziós rugókat alkalmazták, a motor pedig kéthengeres, vízhűtéses boxermotor volt, amelyen közvetlenül a főtengely végére szerelték a dinamót, s önindítója sem volt, hanem kurblival lehetett mozgásra kényszeríteni. Felmerült a manapság fűnyíróknál használatos berántózsinóros megoldás is, de azt a nőkre való tekintettel elvetették. A sebességváltó akkor három fokozatú volt. (Később is csak eggyel növekedett.) A látványosabb változást természetesen a karosszérián lehet követni, ami ma már igen meghökkentőnek tűnhet. A tervezők félthették találmányuk titkát, ezért az is előfordult, hogy az elkészített prototípust ál-karosszériával rejtették el a kíváncsi pillantások elől.

Mielőtt üldözési mániával vádolnánk őket, ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy szinte ugyanabban az időben folyt Németországban a Volkswagen fejlesztése is. Volt mit rejtegetni oda-vissza, hiszen kideríthetetlen kavarodás származott volna abból, hogy mi is volt előbb: a bogár vagy a kacsa? Most már kár is erre időt vesztegetni, a tervezők is kialakították a véglegesnek elfogadott változatot, minek elkezdték az úgynevezett nullszériás gyártását. Terveik között az szerepelt, hogy az 1939. októberi Párizsi Autókiállításon már mindenki számára megcsodálhatóvá válik. 1939. augusztus 28-án a kacsa-kocsi típusengedélyt is kapott az illetékes Bányahatóságtól, aminek akkoriban ez is hatáskörébe tartozott. Nagy volt a vigadalom, vagy 250 példány el is készült, amikor kitört a II. világháború. Micsoda sorscsapás!

Nem volt más lehetőség, mint a terveket összecsomagolni, és biztonságos helyre szállítani. Az addig elkészült autókat 1 db kivételével megsemmisítették, mert nem akarták, hogy felfedezésükből bármi a megszálló németek kezére jusson. Legalábbis ez a hír járta mindaddig, amíg 1994-ben a cég normandiai Ferté-Vidame-ban lévõ, farmnak "álcázott" 800 hektáros titkos kísérleti telepén, egy fészer padlásán elfalazva, szalmával letakarva meg nem találtak további három példányt. A háború ideje alatt a világ, de főként a németek szeme elől rejtve folytatták tovább a tervezést, kísérletezést.

1941-ben Pierre Bercot - aki 1958-ban a cég elnöke lett - Boulanger kérésére új gazdasági számításokat végzett, ami elszomorító eredményeket mutatott. Ugyanis az akkor alkalmazott anyagok miatt 40 %-kal drágább lenne a kocsi. Amit ugye a francia paraszt nem engedhet meg magának.
Mivel minden rossz véget ér egyszer, a háború is befejeződött. 1945 volt, újult erővel folyt tovább a munka. Talán épp a háború alatti autózási tapasztalatok hozták meg azt a döntést, hogy a sérülékeny, problémás, elcsöpögős-felforrós vízhűtés helyett léghűtésű legyen a motor. Nem lehetett ez olyan nagy ügy, hiszen Walter Becchia, a motormágus Lucien Girard segítségével - állítólag három nap (!!!) alatt - át is alakította a motort. A szürke öltönyös, keménykalapos Boulanger hallani sem akart négysebességes váltóról, szakértői azonban ezt az ötletet már nem vetették el a kedvéért. Rafináltan betettek egy negyedik fokozatot, amit "gyorsító" fokozatnak neveztek el. Az 1950-60-as évjáratú kocsiknál a negyedik sebességet valóban csak a harmadikból lehetett megtalálni és visszaváltáskor is a harmadikba kellett visszaváltani, és úgy lehetett a megszokott módon szabadon választani. (Ha Boulanger nem lett volna ennyire konzervatív, lehet, hogy a kacsák ma már öt sebességfokozattal futnának?!) De a karosszériáról se feledkezzünk el, amit Bertoni alaposan átvarázsolt, így a rugózás is megkapta mai fekvő tekercsrugó alakzatát

 

Vincent Auriol és Pierre Baulanger
Vincent Auriol és Pierre Baulanger
Nem volt sok idő a szöszmötölésre, hiszen a hazai konkurencia sem üldögélt eközben tétlenül. Panhard-ék és Renault-ék háza táján is nagy volt a nyüzsgés. Renault 1946-ban a Párizsi Autószalonon be is mutatta, majd 1947-ben gyártani kezdte a farmotoros, 750 cm-es, négyhengeres Renault 4 CV-t. Boulanger akkor határozottan eldöntötte, hogy az 1948-as Párizsi Autószalonon mindenképpen be kell mutatni a 2CV-t.

El is érkezett 1948 októbere, a 35. Párizsi Autószalon ideje. Az autókiállításra a legnagyobb titokban, vászonnal letakarva érkezett a három kocsi, s mindvégig letakarva is maradt, éjjel-nappal külön őrök vigyáztak, nehogy avatatlan személy - pláne a konkurrencia - a lepel alá pillanthasson.

Az izgalom fokozódik, október 7-én délelőtt megnyitották az autószalont, a kocsikról pedig lerántották a leplet. Ahogy akkoriban szokás volt, a megnyitón jelen volt mindenki, aki csak számít, természetesen a köztársasági elnök, Vincent Auriol is, akinek Boulanger büszkén mutatta meg "gyermekét". Nem minden gyerek szép, de akkor is illik dicsérni. Auriol azonban csak kétkedőn pislogott, miközben egy-két "hmmm"-öt dünnyögött az orra alatt. Vegyes érzelmeihez a sajtó is csatlakozott, ami a kritikákból nyilvánvalóvá is vált. Charles Faroux, az akkori szaksajtó "guru"-ja úgy kommentálta, hogy: "A Citroën bemutatta egy kisautó makettjét " ... " azért makettet mondok, mert a kocsinak nincs motorja."

Első találkozás a közönséggel
Első találkozás a közönséggel
Volt motor vagy sem, ezt ma már képtelenség lenne megállapítani, mert a három kiállított autó motorházteteje zárva volt. Sőt, nyithatatlanná volt téve, így oda ember fia be nem kukkanthatott. Egyes források szerint nem volt önindító, mások csak ügyes reklámfogásnak tekintik. Jean Bonnet a "L'Equipe" október 9-i számában "Úgy gondoljuk, hogy ez a kocsi már elvesztette aktualitását" mondattal vélekedett a járműről. Dicséret vagy szidalom, de mindenképp reklám, ha valamiről sokat beszélnek, így a kiállítás látogatói sűrű és hosszú sorokban 3 órát állva kígyóztak, csak hogy láthassák, csak hogy beleülhessenek. A motor egy évig volt titokzatosság tárgya, 1949-ben már nyitott motorháztetővel fogadta "rajongóit".

A gyártást csak 1949-ben kezdték el a Levallois-i üzemben, 876 darabbal. Ez már akkor is kevés volt, az első meglepetésből, döbbenetből felocsúdott közönség pedig egyre hevesebben érdeklődött a kocsi iránt.

Az autó teteje egészen a mostani csomagtartótető aljáig vitorlavászonból készült, a csomagtartóba pedig úgy lehetett bejutni, ha szépen feltekerték az "ajtót", ahogy manapság a tetőt. Az eső járgányok szürke kiskacsák voltak, s 65 km-t tettek meg óránként. 1951-ben már gyújtáskapcsolóval és ajtózárral is ellátták, két évvel később az ajtókat már nem hegesztették, hanem préselték, és megnövelték a főtengely átmérőjét is.
1954-et írtak akkor, mikor a 12 Le-s motorú kacsa 70 km/órával robogott a közutakon, s amikor addig hűtőtárcsán viselt jelvénye körül eltűnik az ovális alakzat. Az ülések borítása állítólag Boulanger feleségének köszönhető, aki egy alkalommal - amikor férje büszkén mutogatta neki az "újszülöttett" - így szólt : "Pierre, talán tehetnél belülre egy kis szövetet is!" A szófogadó férj pedig tett, ha takarékos módon is.

A kilométeróra akkor még külön egységként a szélvédő bal alsó sarkában lapult, az alatta lévő tekerőgomb elfordításával lehetett reteszelni az ablaktörlő szerkezetet. A műszerfal kis tábla volt, minek közepén egy amperméter, mellette csupán egy-két kapcsoló árválkodott. Nehogy elvonja a vezető figyelmét. Az önindító egy húzókar volt, ami egy bowden segítségével mechanikusan végezte mindazt, amit ma a behúzómágnesnek kell intéznie. Viszont nem fordult elő vele az, ami sok Kacsával, hogy önindítózáskor "se kép, se hang". Ilyenkor a gyakorlott kacsás elegánsan kinyitja a motorháztetőt és a behúzómágnesre mért lezser kalapácsütéssel próbálja jobb belátásra bírni a makacskodót. Az autónak pedig lelke van! Sőt, humorérzéke is. Az igen bonyolult - már-már csodaszámba menő - ajtózár-megoldása olyan, mint falun a 00-ás trónhelyé. Gyakran előfordult, hogy egy-egy erőteljesebben bevett balkanyarnál a jobb hátsó ajtó - a többi közlekedő nem kis riadalmára - elegánsan kinyílt és békésen lengedezett. Ilyenkor az utasnak hátra kellett nyúlnia és egy finomnak nem nevezhető mozdulattal be kellett csapnia. A következő kanyarnál pedig lehetett készülni az újabb akrobatikus mozdulatra. No de egy olyan tökéletes autón, mint ez, ilyen apróságok felett átsiklik az ember.

Örökifjú
Örökifjú
A kocsi a kezdeti kétkedések után hatalmas siker lett, úgyhogy volt olyan idő, amikor 3-5 évet is kellett várni rá, és "rászorultsági" alapon osztották el, mint nálunk a Trabantokat, Wartburgokat. 1988-ban a gyár úgy döntött, hogy Levallois-ban leállítja a gyártást (február 29.), innen kezdve a megcsappant igényt a portugáliai Mangualde-ból szolgálták ki.
Aztán eljött a szomorú nap! Mangualde-ban (Portugália), 1990. július 27-én legördült a futószalagról az utolsó 2CV, egy szürke-fekete Charleston Citroën "Prototype".

Ebből tehát az is kiderül, hogy teljesen felesleges a kiskacsa rendszáma alapján megtippelni korát, mert az tizenhárom évnél mindenképp öregebb autó. Ezért van az is, hogy rajongói féltő szeretettel ápolják őket, így szinte kortalanná válnak, s korosabb példányai is vidáman poroszkálnak az utakon, szinte fennhangon dúdolva, hogy "Nem csak a húszéveseké a világ!" Vagy csak az övék igazán!



Csomós Éva


1 komment


2007.05.01. 23:39 csomos

Hazafelé

 

- Letörölné egy kicsit a párát az ablakról, ha megkérem? –szólt idegesítő éllel a hangjában a nő. Vitályos engedelmeskedett.- Tudja, időre megyek. Aggódom, hogy el fogok késni!

A busz vígan gyűrte a kilométereket, s beltéri túlfűtöttsége igazán kellemessé tehette volna az utazást. De Vitályos nem válaszolt. Nem akart beszélgetni. Hallgatóság sem akart lenni. Csak erőteljesen bámult ki az ablakon, mint gyerekkorában tette. Már akkor rájött: ha erősen néz valamit, egy idő után eltompul, majd eltűnik a kintről zavaró hang. A nő hangja azonban nem akart eltűnni. Ő pedig már bánta, hogy otthon hagyta az autót. Azzal bármikor megállhatna pihenni egy kicsit, és senki nem beszélné ki fejéből erőltetett magányát.

Az ablakon kipillantva ismerősnek tűnt neki az ott lévő útkereszteződés. A sarkon lévő benzinkútnál kellett megállnia Szilvia kérésére. Nincs két hete, hogy erre járt. Ajándékokkal és a nővel felpakolva nyomta a gázt, magyarázva magának, hogy talán a határ átlépésekor eléri őt az ünnepi hangulat. Türelmetlenül nézett az órájára. Most vajon mit vár a határátkeléstől? Milyen meghatározó vonal az? Próbálta megteremteni a hangulatot. Melyiket is? Annyi félének kellene most rátelepednie, ő mégis álnok ürességben utazik. Kicsit bosszantotta, hiszen épp ezért választotta a buszt, és ezért hagyta otthon Szilviát. Ezért is. Ez az út jó kifogásnak bizonyult a megszokássá zsugorodott szerelem időleges félretevésének. Jó lehetőség visszamenni az időben, újra harminckét évesnek lenni. Akkor hagyta el végképp apja árnyékoló alakját, akkor lett igazából Satzvillyből Vitályos. Legalábbis akkor azzal áltatta magát. De valójában csak most lett igazán Vitályos. Vagy most lett igazán Satzvilly. Zavarta, hogy az idő most sem őt igazolja. Miért van, hogy egyes embereknek kizárólag ellene dolgozik?

Tizennyolc évvel ezelőtt becsomagolta addigi életét, kezébe fogta gitárját, s nyolcévnyi megkeseredett színészsors után elhagyta az országot. Ami tulajdonképp egyenlő volt az apjával. Nekivágott az ismeretlennek. Tapasztalt volt de még fiatal, s a határátkelőnél végképp lecsúszni érezte azt a békát, ami az évek során egyre nagyobbra nőtt a torkában. Akkor gondolta azt, hogy majd jön ő haza néha, kocsival, hogy jóléte felől megnyugtassa családját, és gondoskodni is fog, jó fiú lesz belőle, csak kicsit távol. Mert kibuszozásával felnőtt férfinak érezte az addigi fiút, s úgy vélte, csak akkor jön haza újból fiúként, ha az életút állomásainál olyan csomóponthoz érkezik, amikor arra lesz szükség, aki akkor buszra szállva elment.

Szerencsére sokáig nem gyűltek efféle csomópontba az utak. Ennek igazolása, hogy azóta most utazik először busszal haza. Tizennyolc éve már. Ha akkor másképp alakulnak a dolgok, most érettségizne a fia. De a sors megóvta őt attól a döntéstől, hogy sarja Vitályos legyen-e, vagy a nemzeti imába foglalt Satzvilly nevet vigye tovább. Senki nem visz tovább semmit. Bár néha már egy Satzvillynek is örülne.

                       - Ne haragudjon, de olyan izgatott vagyok, és biztos, hogy az én órám megállt, meg tudná mondani, hogy mennyi az idő? – figyelmeztette az idő ekképpen való múlására a mellette ülő nő még idegesítőbb hangja. Vitályos az órájára nézett, de nem válaszolt. Talán ezt az órát adta volna érettségi ajándékként a nem létező kis Satzvilly-Vitályosnak. Nem olyan, mint a ma divatos órák, aminek a kis Satzvilly is örülne, de szép óra, még mindig pontosan jár, és ő is az érettségijére kapta. Az apjától.

                        - Ó, apa! – sóhajtotta félhangosan, és tekintetét megint az ablakra tapasztotta. Nem nézett semmit, a képek úgyis összefolytak volna.

                        - Á, nem kell, köszönöm. Itt van a határ. Innen még egy óra és otthon vagyunk. Mégsem állt meg az órám. Csak olyan lassan telik az idő.

Arra kapta fel fejét, hogy az útlevelét kérik. Idegesen kezdett kotorászni, keze beleakadt zakója zsebébe, hirtelenjében előrántott egy gyűrött vászonzsebkendőt, meg előszedte védelmet nyújtó napszemüvegét is, míg végre - a szokott helyen - meglett az útlevél is. A vámtiszt gyanúsan szemlélte és alaposan átlapozta igazolványát.

                        -     Neve? –kérdezte szigorúan, míg kimérten figyelte arca igazolványbeli mását.

                        -     Vitályos Andor.

                        -     Anyja neve?

                        -     Talléros Róza. –hangzott a válasz.

                        -     Miért utazik az országba?

                        -     Családi ügy.

A vámtiszt nem vette róla szigorú tekintetét, így folytatta.

                        -     Temetés…Tudja, az apám.

                        -     Mennyi ideig marad?

                        -     Nem tudom, talán néhány nap.

                        -     Elvámolni valója van?

                        -     18 év.

                        -     Vicces kedvében van – visszaadta az útlevelet, s továbbment.

„Vicces kedvében” – visszhangzott fejében a vámtiszt hangja. Komédiás ő. Az egész család csepűrágó komédiásból áll. Feltette napszemüvegét, s alvást mímelve rejtette el magát félelmeitől. Tizennyolc elvámolni való év. Több évtizednyi eltemetésre való lázadás. Nincs mese. Ma délután végképp felnőtt férfivé válik. Gyanítja ő ezt már egy ideje, de elmélyülő ráncait tükörhibának és a sok púdernek tudja be, haja színét pedig festékkel próbálja fiatalnak őrizni.

                        „Édes Istenem! Még most sem vagyok képes kimondani, hogy meghalt. Három hónap múlva ötven leszek. Apa, miért nem vártál meg?”

                        - Én is temetésre megyek. –fecsegett tovább a nő. Fecseg, amikor ő eljátssza, hogy alszik. „Ez még a temetésen is fecsegni fog a halottnak” -gondolta Vitályos, mert nem mérte fel: szemüvege mögül kicsorduló könnyei aligha keltik alvó ember benyomását.

Ötven év. Ennyi idő alatt még egy sírhelyet is kétszer kell megváltani. Az utódoknak persze, biztosítva a végső nyugalmat. Amíg nekik nem biztosítja valaki.

Átlépték a határt. Itthon van. De hol az az itthon? Ötven év távlatában sem tud válaszolni az egyszerű kérdésekre. Nem dobbant nagyobbat a szíve, nem járja át semmiféle bizsergő borzongás, de még a levegőt sem érzi másmilyennek. Ellenben a nő felbátorodott a „hazai pályán”, és még tolakodóbbá vált.

                        - Már megbocsásson, de hogyhogy csak a temetésre jön haza? Hiszen az apjáról van szó. Ennél fontosabb alkalom nem lehet arra, hogy az ember minél előbb együtt legyen a családjával. Vagy - bocsásson meg, erre nem is gondoltam - lehet, hogy nem volt jó apja, manapság sok a válás, akkor pedig nem olyan az apaszerep. Az én sógoromnak is elváltak a szülei, az apját néhanap látta, de a nevelőapja egy aranyember volt, mindent megadott annak a szegény gyereknek. Jobban is szerette, mint a valódi apját.

Vitályos felhajtotta kabátja gallérját, lejjebb csúszott a székben, s maga előtt szorosan összefonta karjait. A nő mit sem vett észre a tüntető cselekedetből.

                        - Egy rossz családi háttér nagyon rá tudja nyomni egy ember életére a bélyegét. Idő előtt elhagyják a szülői házat, sokan még a külföldtől sem rettennek vissza. Én persze nem ezért mentem el itthonról. A lányom ment ki férjhez. Nekem meg mikor meghalt az uram, nem volt itthon maradásom, és kiköltöztem hozzájuk. De a szívem igazán magyar maradt. Nem is családi okból jövök haza. Bár épp olyan fontos, mintha egy rokonom hunyt volna el. Nagyon közeli hozzátartozóm. Kérem, ne nevessen ki a gondolatért, de az jutott eszembe, mintha a fiatalságomat jönnék haza eltemetni.

 

Kinézett napszemüvege mögül. Útja során most nézett rá először a nőre, aki pedig meglepődve a visszajelzésen, lányosan elpirult. Pedig nem volt már fiatal. Nagyobb jóindulattal Vitályosnak az anyja is lehetett volna. Bár határozottan jól tartotta magát. Nem folytatta tovább a gondolatot. Torkán akadt a szó. Pedig Vitályosban most először moccant meg bátortalanul az érdeklődés útitársa felé. Döbbent várakozással nézte a nőt, az pedig tekintetét az előtte lévő üléstámlára tapasztotta. Nem látta, csak nézte. Olyan erősen, mintha nem szerette volna hallani ezt a kérdő tekintetet. Hallgattak.

Hallgatásukat nagy durranás, egy hirtelen fékezés, és az utasok morajlása szakította félbe. Durrdefekt. Kerékcsere. Ez eltart egy ideig. Soha jobb lehetőség a menekülésre. Ami most hirtelen nem is volt olyan sürgető. Leszálltak.

Vitályos magára szorította kabátját, s a csoporttól kicsit távolabb bandukolt. Minden lélegzetvétele nagy fehér párafelhőben hagyta el az orrát, száját. Cigarettára gyújtott. Nem is figyelte merre megy, cipője orrával rugdalta a fagyott földet. Valahol Győr határában jártak. Mögéje kerültek a többiek. Nem nézett fel, mert szemébe sütött a Nap. Bár nem volt melege a fénynek. „Milyen fekete a föld!” -gondolta ártatlan rácsodálkozással. A hidegtől nem tud leesni a hó. Fehér karácsonyuk se volt, az újév is ilyen feketén kezdődik. Eszébe jutott, hogy akkor látta utoljára ilyennek, amikor Rozsnyaival forgatták azt a filmet. Talán sose készült el. Vagy elkészült, csak betiltották. Na, nem mintha olyan fontos lenne tudni. Ennél fontosabbak is kimaradtak az életéből. Eleinte nem eredt a film sorsa nyomába, később meg már nem volt kitől, nem volt hogy megkérdezni. Épp, hogy kikerült a Főiskoláról, fiatalsága nagy hevével ment bele abba a filmbe. Mindent nagyon akart, és lehetőleg mindent azonnal. Főleg bizonyítani. A tehetségét, a nevét. Vitályos Andort akarta látni főcímen és szerepben, Vitályost, és nem a nagy Satzvilly Ferenc kicsi fiát. Mindent meg akart mutatni ezért. Győr határában forgatták a filmet, többnyire éjszakai jelenetei voltak, s életében nem fázott még úgy forgatáson, mint akkor, ott. Dideregve szívott egy nagyot a cigarettából, s messzire hajította a csikket. Utána nézett. Majd körülnézett. Ismerős volt a hely. Bár minden pucér, fagyos föld egyformának tud látszani. Bizonytalanul végigborzongott rajta a felismerés. „Csak nem?” Egy szál ingben kellett állnia a fagyos éjszakában, mert szerepe szerint titokban temették el filmbeli apját, az öreg Csonka Józsi bácsit. Nagyot szívott cigarettájából, majd a „sír” felé fordult, ahol felgyulladtak a fények, s a rendező elkiabálta magát: Felvétel!

A „halott” pedig forralt bort kortyolgatva nézte végig temetését, és könnyeitől megfagyott arcú „fiát”. Néhány évvel később Csonka Józsi bácsi már nem nézte végig saját temetését - bár ki tudja, nagy színész volt az öreg -, Ő pedig nem állt Szilviával az öreg sírja fölött. Olyankor legalább összejön a szakma. Mintha ez valaha is érdekelte volna. „Milyen fekete, Istenem!” -mondta akkor szerepe szerint Szilvia, aki úgy didergett, hogy valójában is a testével kellett melegítenie. Jól sikerült, mert néhány évvel később önszorgalomból és hétköznapokon is megtette. Nem is gondolta volna, hogy mik tudnak elindulni a fagyos fekete föld láttán, Győr határában. Most megismételhették volna a jelenetet. Igaz, nem éjszaka, és nem is a filmbéli apjával. Visszament a buszhoz. Továbbindultak.

- Tudja, sosem voltunk gazdagok – folytatta a nő néhány percnyi zötykölődés után, de Vitályos már nem érezte olyan idegesítőnek a hangját. Bámult ki az ablakon, nézte a rettenetesen fekete földet, s néha beengedte fülén a nő történetét. Az volt az első filmje. És sosem látta.

                                    - Az Izabella utcában laktunk, közel a Körúthoz, és mikor összegyűjtöttünk egy kis pénzt, a nővéremmel mindig moziba mentünk. Nagyon szerettük a filmeket. Szépek voltak a színésznők, elnéztük ruhájukat, és ott próbáltuk meg elfelejteni - legalább csak egy kis időre - a valóságot. Beleéltük magunkat a szerepekbe, és már nem is volt miénk a nevünk, sorsunk, az életünk. A moziban töltöttük a hétvégéket, apám persze mindig szidott minket - kuncogott a nő -, hogy ezek a bolond lányok, mindig tekeregnek. De hát, ilyenek a fiatalok, nem?

 

Vitályos is ritkán járt haza. Őt is utolérte (volna) az atyai szigor. De ő sosem tudta eldönteni, hogy az apa vagy a színész parancsolta haza. Apja hangja úgy mennydörgött otthon, hogy beleremegett a csillár. De épp úgy beleremegett a színházban is, amikor kieresztette a hangját.

                                    - Nekünk természetes volt - mint ahogy akkor valamennyi lánynak -, hogy színésznők akarunk lenni. Apánk persze hallani sem akart róla. Még egy pofon is elcsattant ez ügyben, ami akkor, kamasz lelkünknek sokkal jobban fájt, mint az arcunknak. Még a mozitól is el lettünk tiltva. Hogy is lehettünk volna mi színésznők, a családból senki nem volt még tanító se, de az álmot vette el tőlünk apám, ami éltetett minket.

 

„Egész gyerekkoromban azt lestem, hogy anyával készültetek a szerepre, a konyhában végszavaztatok egymásnak, és elemeztétek a figurát, olyan bensőséges nevetgéléssel, hogy kétségbe vontam saját létezésemet. Azért akartam színész lenni, hogy majd engem is bevonjatok abba a csodába, hogy én is megélhessek valami olyat, amitől jót nevettek.

De ezen az elhatározásomon egyáltalán nem nevettetek. Anya szemében szomorú fény csillant meg, Te pedig, apám, napokig komor arccal járkáltál a lakásban. Egyszer meghallottam, hogy anyára is ráförmedtél.

                        - Megviseltnek látszol – próbált enyhíteni.

                        - Talán, mert az vagyok. Erre nem gondoltál? – anya sírva fakadt. Ő nem volt megviselt, pedig Talléros Róza primadonnát - akibe Te is beleszerettél - a család koptatta anyává, s az ő halványulása növelte a Te fényedet is. Lehet, hogy János bácsi tényleg nem volt annyira tehetséges, de lehet, hogy csak meghajolt bátyja ereje előtt. Neki tévérendező feleség jutott és a tévében sminkes lánya. Pedig gyerekkorunkban Ildi is színész akart lenni. Mert látott Téged. Vera néni mégsem lett halvány rendező. Pályaközelben vannak, és így már mindjárt nem is olyan kínos a tehetségtelenség. Pedig én sem vagyok tehetségtelen. Csak mögötted ballagni apa, az olyan, mintha az lennék. Te nem tudod milyen az álnévvel, haknikkal járni az országot úgy, hogy közben mindenki rólad beszél, és minden létező csapból te folysz. Nyolc év után úgy éreztem, hogy megfulladok. Túl fülledt volt a levegő. Túl Vitályos Andor-mentes. Mást akartam, máshogy, nélküled. Mert a siker csak aznapra szól, és nem hozható át másnapra. Túl sok nap ment el sorozatos értelmetlenséggel. S éreztem, hogy olyat hagyok ki, amit senki nem tesz félre nekem, s nekem kell hajszolni úgy is, hogy ez a tudat elviselhetetlen. Mégis elviseltem, és néha még boldognak is éreztem magam tőle. Bár ott másképp mérték a jót. Az itthon kevés lenne. Főleg mellettetek.”

                        - Furcsa, de a filmtől sosem szakadtam el. Képzelje, a lányom a legutóbbi születésnapomra egy mozibérlettel lepett meg. Magyar mozi filmjeivel. Na, ettől lett honvágyam. És ekkor éreztem meg, hogy bizony nem nélkülem telt el az idő. De azért jó újra megnézni azokat a filmeket. Így az én fiatalságom is tovább tart, és a színészek is örökké élnek.

                        - A színészet a tökéletes elmúlás.

                        - Látszik, hogy maga fiatal és ezt nem érti.

                        „Apámból vajon mikor lesz bérlet a színházában?”

                        - És olyan kevesen vannak már! Ezek a mai színészek meg már úgyse lesznek olyanok! Halvány árnyékuk sem lehetnek. Ezért is jövök haza, hogy elfogadjam az idő múlását, de ne higgyem el. Eltemetem a fiatalságomat, és vele együtt kedvenc színészemet is. Meg megnézem milyenné vált Budapest, az Izabella utca, na meg a Nagykörút. Tudja, egy távolban élő vénasszony számára fontossá válnak ezek a dolgok.

 

„Bár a film és a szalag megmarad. Most szinkronizálni hívtak, meg verset mondani. Tévébe. S készülődik egy évadközi darab is.  Meg felhívott az a nő, hogy nagyon megtisztelne, ha lapjuknak nyilatkoznék, és művész úrnak szólított!” Vitályos a homlokához kapott.

- Micsoda barom vagyok!

- Dehogy is kedvesem, ezt nem lehet olyan egyszerűen megérteni. Nekem is csak most sikerült.

„Hát ez sem nekem szól. Téged akarnak megőrizni azáltal, hogy engem beszéltetnek. Meg összehasonlítani. Te jó ég! Végülis hová akarok én kiugrani 50 évesen? Most akarok bizonyítani? Mert végre nélküled lehetnék jelen? Nem, ez őrültség. Most is miattad kerülök a magazinok címlapjára, miattad hívnak majd be rádióba, tévébe, s kérdezik majd, hogy hogy élem meg azt, hogy nem vagy? Sehogy. Mert vagy. Jobban, mint azelőtt.” Fészkelődni kezdett dühében.

- Látom, ideges. Kezdjen szedelőzködni, mert megérkeztünk. Itthon vagyunk.

„Itthon, de hol?” – kérdezte magától Vitályos, miközben a busz már bekanyarodott a kocsiállomásra. Az ablakból kinézve látta, hogy itt van mindenki. János bácsi és Vera néni közrefogják anyát, Ildikó Vera nénibe karol. „Apa? Ja, persze.” Szemébe nyomta napszemüvegét, s lelépett a buszról. Már épp indult volna a családhoz, mikor a nő még utána szólt:

                        - Mit is mondott a határon, mi a neve, András?

                        - Andor.

                        - Örülök, hogy ilyen jól elbeszélgettünk a hosszú út során, sokat segített nekem a jelenléte. Bocsásson meg, ha kicsit sokat beszéltem, még ha néha nem is túl kellemesen, de…

                        - Semmi baj. Igaza volt.

                        S elindult, hogy a feledhetetlen színészt örök nyugalomra helyezze. Ami nálunk pontosan huszonöt évig tart.

 

Szólj hozzá!


2007.05.01. 23:36 csomos

Gondolatvesztőben

 

„Amikor visszatérünk a gyökérhez, értelmet nyerünk;Amikor külső tárgyakat hajszolunk, Az értelmet elveszítjük. A belső megvilágosodás pillanatában Mögé látunk a velünk szemben álló Világ ürességének.”

Féltve őrzött szavak és csendek. Végtelenné húzott pillanatok, dédelgetett gesztusok, mik hosszasan kísérnek utamon, felvillanva szükséges helyzetekben.

A szükséges helyzetek egy gondolat megformálásakor öltenek testet, melyekben mindent kizárva csupán egy cél ragyog valahol csalogatóan a távolban, hogy a gyötrő gyönyör érzésével elérjem. Ebbe a mindent feloldásba csak egy felismerés szivároghat be, hogy ez azon ritka pillanatok egyike, melyekért érdemes élni. Amiért minden eddigi megérte. Nem számít következmény, mert az úgyis feloldódik egy olyan örök célban, mire nem lehet számítani a szürke hétköznapokban. Ebben a határhelyzetben mindeggyé válik élet és halál, mert bármelyik megéri az árát. Mert végre itt egy megfelelőnek érzett kifejezési forma, mi által közölni tudok valamit abból, amit gondolok, amilyennek értelmemben, szeretetemben, szabadságomban képzelem magam. Mert amikor hajt a megismerés öröme, magával hozza a győzelem és a felülemelkedés vágyát is, s azzal a káprázattal áltat, hogy én vagyok az egyetlen, akinek e tárgyról helyesek az ismeretei, mert megismerek valamiféle igazságot. Ami lehet, hogy csak az enyém, de lehet másoké is.

Mintha a kegyelem fénysugara világítana alá ilyenkor a mennyek országából.

Kevés az ilyen pillanat. S milyen múlandó! Kapaszkodnék is bele két kézzel (ez lenne az Isten lába?!), s szorítanám is, de mert rajtam kívül (és felül) áll, fittyet hányva szándékomra leráz magáról, s kuporoghatok tovább a porban újabb pillanatra várva vagy hajszolva azt.

Miért? –vetődhet számtalan irányba a talán legtöbbször felvetett kérdés, minek válaszai nem is annyira fontosak, noha sok belőlük teljesen magától értetődőnek tűnik. Miért ért véget ez az állapot? Miért épp most? Miért talált meg egyáltalán engem, ha aztán ily rútul cserben hagy? Hová akart vezetni? A tévút is megfelelő? S mi ez a pátosszal teli pánik?

Az is lehet, hogy épp ez az állapot elérése volt a cél. Ennek is meglehet a maga boldogsága. A jó művészek ügyesen meg is tudják találni. Lehet, hogy csak felvezet, előkészít valamit, minek még nincs itt az ideje. Várni is meg kell tudni tanulni. (Bár egyesek szerint ennek nincs túl sok értelme.)

Hiába, sokkal gyorsabb a gondolat, mint a kéz, mi leírja a szavakat. S a teremtő gondolat ádáz tulajdonsága éppen az, hogy úgy tud kisuhanni az ember fejéből, mintha nem is lett volna ott sohasem. De akkor mit akar sejtetni? A szabadsághoz (vagy az igazsághoz?) vezető utat, mi által érthetőbbé válik az áhított belső függetlenség? Ami máris függőség a szabadságban, szeretetben, értelemben. De ha ezek nem is teremthetők meg, megtalálhatom önmagamat, vele együtt a torzításmentes távolságot „ÉN” és „AZ” között. (S akkor már nem is „önmagam”-ról beszélek.) S megpróbálhatom saját szemüvegemen keresztül értelmezni s bemutatni azt a világot, amit, s ahogyan látok. Vagy amilyennek látni szeretném, s benne látni vagy láttatni magamat.

Ezért történne minden?Hogy megmutassam mindig ugyanazt, abban a biztos hitben, hogy mindig másképp? Ezért keresik kérdéseikre válaszukat a filozófusok, ezért kutatják az ismeretlent a tudósok, ezért alkotnak a művészek más dimenzióba kerülve; mintha csak ott lehetne tetten érni azokat a pillanatokat, mik annyira meghatároznak bennünket hétköznapjainkban, mik ünneppé varázsolják múló perceinket. „Nézzünk meg mindent a másik oldalról is!” – szólítja fel diákjait a pad tetején állva a Holt költők társasága című film tanára, remekül érzékeltetve - a függetlenség érzetébe csomagolt önállóságot -, hogy csak a nyájtól való külön bégetésnek van értelme; s a pillanat megragadását, mi oly észrevétlenül képes elillanni, hogy ha nem vigyázunk, szabad, s önálló gondolat nélkül hagy itt bennünket időbe merevedett mosolyban egy tablóképen az utókor, az enyészet számára.

De mit jelent a másik oldalról való szemlélés? Melyik másikról? S ha már onnan is megnézte valaki? Hol van a határ az utánzás, a másolás, az interpretálás az eredeti gondolat és a továbbgondolás között? Melyik a sajátom, vagy már nem is létezik „eredeti” gondolat? Kivel azonosuljak leginkább, ha mindenkinek figyelembe veszem a maga igazságát? Tudok egyáltalán önmagam maradni? Hol van valaki vagy valami, mi kezembe adja a válaszokat, vagy legalább abba az irányba terel? Merre induljak, ha összekuszálódtak az eddig követhetőnek vélt utak? 

Nem marad más, mint azzal áltatni magam, hogy legalább a gondolat megmarad. Például az a gondolat, mit türelmetlenül s aggódva kerestem könyvtárak mélyén, miről nem tudtam, mi az, de abban biztos voltam, hogy ha meglátom: felismerem.

De a válasz nem mindig onnan jön, ahonnan várom őket. S van, hogy első ránézésre egészen másféle válasznak tűnik, minek semmi köze sincs a (talán nyíltan meg sem fogalmazott) kérdéshez. De legalább megnyugtat. S ha mégis megtörténik (esetemben volt már rá példa), mikor jön valaki, ki kiveszi kezemből, mert efféle válasz nem adható ki „csak úgy”, egyszerű földi halandó kezébe.

Furcsa, hogy egy érzésért, hangulatért (élményért, mosolyért, jó szóért stb.) ki lehet menni a világból. Mi másért lenne érdemes?

Emberi találkozásokban, gondolatokban, érzésekben, pillanatokban és hangulatokban található meg az út. A boldogsághoz? Az igazsághoz? Önmagamhoz? Ami talán még ennél is fontosabb, újabb gondolatok kiváltásához, benyomások, élmények adásához, mi tovább képes növeszteni az érzéseket. Jobban kellene figyelni a kéztartásokra, a szem nevető kifejezésére, mely általában átsző minden emberi cselekedetet. S bátorítani azokat.

Ugyanakkor mégis szükség van az előítéletekre, vagy a jól megjegyzett első benyomásra résen állva, hogy azért ne vegyük el a lehetőséget a bizonyítástól, a szabályt erősítő kivételek megadására.

Konokul féltettem magam az „eltérítéstől”. Attól, hogy olyanok próbálnak tanítani valamiben, aminek tudásában alattam járnak. Miközben titkon fürkésztem, mikor jön el az a valaki, akinek táskája hordozásától is több lehetek. Titokban voltam alázatos, nyíltan és sűrűn hangoztatva „függetlenségemet”.

Hosszú utat tettem meg azóta kilométerekben, években, ismeretszerzésben egyaránt. A néha felbukkanó „mestergyanús” emberekről gyorsan kiderült, hogy nem azok, s megtapasztaltam a múlandóságot, az elért célok értelmetlenné válását, a telítettséget, a kétségbeesést egyaránt. Valahogy meg is feledkeztem a „talán most, talán ő” felvillanó reményének villámcsapásszerű megremegtető érzéséről, mert már ezt is a múlandóságok közé soroltam. Már eszköz sem volt az addigi cél. Gondolkozni akartam. Megnyugodni. Nem „helyére” tenni dolgokat, mert annyira esetleges a dolgok helye. Sok energiakiadás után töltekezni, elmélyülni vágytam valamiben. Másban, miről az eddigi tudatos éveim és elképzeléseim szóltak. Körbeért egy történet, és sejtelmem sem volt arról, honnan kezdődjön egy másik.

Felhők takarták a mennyek országából alávilágító fénysugarakat.

Új találkozások jöttek, új tartalmakat tükröző tekintetek, más értelmekkel bíró mosolyok. Új benyomások. S egy szép napon váratlan kijelentésen kaptam magam: itt van az, kit követni érdemes és kell, s nem kérdezni, hová?

És jöttek megint nyugtalanító érzések, türelmetlenül hajszolt válaszok, s az elmaradhatatlan remény, hogy igaz lesz, s fel fogom ismerni.

Nem történt meg.

Mint ahogy nem történik meg mindig a csoda sem a színházakban, hiába várnám, hiába lennék olyan lelkes közönség, hisz azért megyek oda. S ha nem sikerül (ha nem történik meg a csoda) úgy érzem magam, mintha megvertek, becsaptak, elárultak volna.

De értelmetlen lenne ezért másokat hibáztatni, ez az én ügyem, s annak is kell maradnia. Meg lehet vonni a vállat, s annyit gondolni, hogy emberi, túlságosan is emberi. Hiába közvetíti valaki egy ideig hitelesen azt, amit képvisel, előfordulhat, hogy nem jött rá arra, amiről én már úgy gondolom, hogy rájöttem. Hiszen hindu egyetemisták is képesek állatként ütni egymást a Bangladesről vallott nézeteik érvényesítése érdekében, miközben az erőszak nélküliség birodalmában vannak. Schopenhauer is lerugdosta lépcsőjéről a hozzá érkező öregasszonyt, mert megzavarta őt az indulatnélküliségről, a lélek nyugalmáról írt munkájában. Az ember soha nem egyértelmű. Csak labda az Isten és Ördög teniszmeccsében.

Be lehet érni ennyivel. Vagy lehet új, más utakkal próbálkozni. Amikor Sarte nem találta meg a vallásos hitet, az irodalomban kereste a „pótanyagot”, miközben mégis papi pályára lépett. Saját bevallása szerint műveivel akarta megváltani magát, mint misztikus, a szavak kelletlen morajával próbálta leleplezni a lét némaságát, miközben összetévesztette a szavakat a nevekkel. „Hinni ezt jelenti.” Márai depressziósan feküdt elsötétített szobájának ágyán arra várva, hogy Isten küldöttje szólítsa újra munkára. Egy írótársa szemrebbenés nélkül jelentette magát Isten küldöttjének, s Márai felkelt és írt.

Egy pillanaton múlik. Mint annyi minden. S hogy nem várt oldalról érkezzenek a válaszok. A mindig megfelelő időben.

Sokan mégis makacsul baktatnak azon az általuk választott (?) úton melyen elindultak, de közülük csak kevesen tartanak eredeti céljuk felé. Jókora adag bátorságra van szükség a hitelességhez. De résen kell lenni a gondolatokkal, mert teremtő erejük minden esetben működik. Ugyanis épp ez a gondolat (nevezhető akár képzeletnek is) összeköti az időbelit az időtlennel, s ellentétben az érzelemmel és értelemmel, nem az időbeli világ esetlegessége szerint működik, hanem az időtlenek törvénye szerint. A bátorság reményt szül, az pedig életet teremt. Lehet gyűjtögetni a remény s a boldogság pillanatait. Keresni a mást, a jót, a szépet, az igazat, fennhangon és szókratészi bábáskodással egyaránt. Csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy mi felé akarunk tartani. (S elég csupán a szándék?) Mit akarunk kifejezni, kiváltani másokban, milyen élményeket, érzéseket gerjeszthetünk bennük? S ami a legfontosabb: igaz-e és jó szándékból fakad-e? Igazság, szépség, szeretet, hangulat, pillanat, boldogság? Olyan könnyű eltévedni.

A költők – kik életemben rögtön a sosem látott teremtő után következnek a paradicsomi rangsorban – el tudják érni, hogy sorsukba, önpusztításukba én is belehaljak, miközben fejemre, szívemre koppannak vérrögös verssoraik. A tévedéseikben is igazak, akiknek nem mondhatják meg, nem írhatják elő, mikor ünnepeljék az örök ünnepeket, nem határozhatják meg lézengő lázárok, mikor öltöztessék ünneplőbe szívüket. Meg tudják éreztetni velem (ha nem is értem, vagy nem is értek feltétlenül egyet velük) magukat, a magukról hitt képet, mi akkor is szép lehet, ha én másképp látom annak. Mint ahogy Rómeó és Júlia is csak azoknak volt szép, kik elfogultak voltak velük, vagy reménytelenül beléjük zuhantak. Volt idő, mikor kiemelt fontossággal kutattam, mitől szép egy ember. Férfi vagy nő, egyre megy. S kifakult képeken láttam nagy költők örökkévalóságig megénekelt múzsáit, ahonnan egy szürke gépírólány, egy kiélt polgárasszony, egy jelentéktelen szőkeség nézett vissza rám. Őket a költők szépítették meg mindannyiunk számára, mert azt látták bele szerelmeikbe is.

Fejünkbe verték az iskolában, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Pedig lehet, hogy épp egy gondolattól vált érdekeltté. Egy folyamat útján eljutott hozzám, bennem pedig folytatódik, visszfényre lel, fürdeni tudok sugaraiban, hogy látva lássak, hogy látva lássanak, sugározni tudjak, s én is csillag lehessek valakinek az egén. Költészet ez a hétköznapok szintjén is. Kiben egy szonett lakik, kiben egy egész eposz, van, aki haikut fogalmaz életéből. S úgy tűnik, mintha közeli rokonságban lenne a reménnyel s a boldogsággal, melynek csupán ígérete bármely rút kiskacsából vagy boszorkányolt békakirályfiból képes szépet varázsolni. Itt van ez az egyre hosszabbra nyúló tél, s mégis találkozom néhány olyan emberrel, kinek tekintetén átragyog valamiféle boldogság. S nem érzem úgy, hogy pipiskednie kellene bennem a kérdésnek, vajon mi lehet a titka, mire gondolhat közben, mert ez nem mehet „csak úgy”, ilyen zord időben?! De tudom, hogy ha majd a felhők mögül előbújik a Nap, rövidülnek a télikabátok – s Cseh Tamás megfigyelés szerint a szoknyák is -, megint tele lesz az utca szépekkel. S itt meg is állnék egy pillanatra, újra segítségül hívva a „meséket”. Mi történne, ha a békakirályos mesében, amikor a lányt kimenti a sárkány karmaiból a csúnya kőbéka, ezért a megszabadított csókjával illeti megmentője kőajkait, ha itt, a mese végén a béka hirtelen szemüveges, csapott vállú filosszá változna? Sikoltozva elmenekülne a királylány, mondván, anyám, én nem ilyen mesét gondoltam? Hát tényleg ezért csinált végig mindent, azért kötött barátságot a rúttal, mert mindvégig daliát remélt? Butát, gőgöst, hűtlent akár, de délceg hódítót? Lehet, hogy ez már nem is mese. Lehet, hogy ez a valóság. Nem számolunk az érzés várttal ellentétes irányba való haladásával. Pedig csak újabb gondolatra lenne szükség, s a megfogható, elérhető máris átalakulna szeretetünk szépítő sugaraitól.

Azt mondjuk: csúnya, és közben magunk sem értjük, miért okozunk boldogtalanságot másnak is, magunknak is. Hiszen a szépség és rútság (boldogság-boldogtalanság) szoros kart-karba öltéssel jár, értelmük sem lenne egymás nélkül. Mert szép, s ezáltal igaz, boldog, őszinte számomra a kisherceg, a Róka, Micimackó, kis bicebóca, Árvácska, Nyilas Misi, s mégis sírok boldog boldogtalanságuktól, reményvesztett reményeiktől. Mert olyan célba helyezik a köznapokat, ahol mindeggyé válik élet és halál, mert ezekért az érzésekért érdemes kimenni a világból, hajlandó vagyok újra szenvedni és csalódni, de nyájon kívül bégetve lassabban élni, lehetőségeim szerint igényt teremteni, s nem kiszolgálni azt. Mert nem akarok lemaradni fontos kéztartásokról, új és új tartalmakkal megtelő mosolyokról, s elhiszem, hogy általuk megismerek valamiféle igazságot. Magamat?

A filozófia is csak játék a szavakkal, mik sosem lehetnek pontosak a gondolatok kifejezésére, mert korlátozottak és csontfehérre vannak rágva.

Az is lehet, hogy a fenti gondolatvezetés egyáltalán nem is tartozik a filozófia tárgykörébe, akkor pedig kár az olvasás idejéért, s a papírért.

S talán nem is marad más, mint hagyni, hogy ránk találjon bármilyen élményt kiváltó gondolat, hogy aztán megélve őket – keleti bölcsek mintájára – hátra tudjuk hagyni a gondolatot az utókor számára. 

 

Csomós Éva

Szólj hozzá!


2007.05.01. 23:27 csomos

"Amióta megnyugodtam, elégedett vagyok."

Nem is gondolnánk, hogy már 15 éve annak, hogy Szinetár Dórát először láttuk színpadon, a Nyomorultak című musical egyik szereplőjeként. Ma sokat foglalkoztatott színésznő, magánéletében pedig gondos anyuka, akinek nagy valószínűséggel nincs sok unatkozással tölthető ideje. Találkozónkra pontosan s nagy-nagy nyugalommal érkezett.


- Azt mondják, ha valakinek megszületik a gyermeke, attól kezdve elsősorban minden róla szól. A Te esetedben azonban bőven szólhat rengeteg egyébről is az élet. Nem lehet egyszerű beosztani az időt. Vagy csupán szervezés kérdése?

- Szerintem olyan nincs, hogy az embernek valamire nincs ideje. Ez csak kifogás lehet. Mert elhatározás és szervezés kérdése. Az ember attól, hogy olyan dolgokkal foglalkozik, amiket muszáj megcsinálni, azt még épp úgy élvezheti, mintha szórakozna. A Bankban ülni szórakoztató is tud lenni, az én foglalkozásomnál pedig nagyon hasznos, ha figyelem az embereket. Úgy próbálom megélni azokat az órákat, amiket muszáj mással tölteni, mint amivel szeretném, hogy azokat is hasznosítom valamire. Ez nagyon pozitívan hangzik. Ha az ember rá tudja kényszeríteni magát, sokkal kellemesebben telnek a hétköznapjai. Nekem sem mindig sikerül.

- Ezt tanulni kellett?

- Szép lassan rájöttem. Megtapasztaltam. Még nem megy mindig. Ha az ember csak azzal foglalkozik, hogy "jaj, mi lesz, jaj, mi lesz", akkor a lesz is már a volt. S akkor mi értelme az egésznek? Ha mindig azzal foglalkozunk, hogy mi az, ami nincsen, akkor nincsen semmi soha, és az nem jó. Lehet a dolgokat élvezni. Hogyha az ember mindig azért küszködik, hogy az a valami majd legyen, amikor megkapja, úgy érzi, hogy el is múlt. S pont ezért gondolom, hogy az ember tudja élvezni az akkor és ott pillanatát, s mindig megpróbálok találni valami élveznivalót abból, amit csinálok.



- Pedig egyszer azt mondtad magadról, hogy türelmetlen vagy.

- Igen. Épp ezért próbálom leállítani magam. Azt vettem észre, hogy időnként - főként ünnepekkor - van olyan érzésem: mióta várom már ezt a napot, annyira messze volt, s tulajdonképp elmúlt. És mindig az jut eszembe, hogy egyszer csak ott fogok feküdni a gödörben, s ennyi volt. Valamit mindig vártam, aztán kész, vége. Az ember egyszer csak a végére ér, és észre sem veszi. Ezek fura gondolatokat indítanak el. A jót és a rosszat is meg kell tudni, és merni megélni. S azt gondolom, hogy az, hogy rossz történik az emberrel, az hozzáállás és megfogalmazás kérdése. S ha megpróbálom megfejteni a dolgokban, hogy miért kellett ez nekem, akkor sokkal könnyebb a nehéz helyzeteket is elviselni.

 

Épp a közelmúltban jöttem rá arra, hogy vannak az ember életében olyan dolgok, amitől retteg, hogy majd megtörténik vele. S aztán amikor megtörténik vele, rájön, hogy az a dolog nem olyan borzasztó. Mert lehet kezelni, abból lehet építkezni, s attól lehet többnek lenni és másképpen látni a világot. S ennek meg kell történnie az emberrel. Amikor azt kérdezik, hogy "nem gondolom-e, hogy korán mentem férjhez, korán szültem stb.", nyilván, persze, de nem lehet magától bölcs valaki, amíg nem él meg dolgokat. Én ezt akkor, úgy gondoltam helyesnek, és senki nem tudta volna elmagyarázni az ellenkezőjét, mert ez nem hit kérdése, ezt meg kell élni. Vannak érzések és vannak helyzetek, amikbe bele kell kerülni ahhoz, hogy az ember lássa, hogy az úgy van. Vagy be kell tölteni bizonyos kort. Azt gondolom, nem kell feltétlenül várni a házassággal, hogy az ember átessen súlyos, csúnya szerelmi csalódásokon, mert lehet az embernek a házassága az első szerelmi csalódása. Akkor pedig el lehet válni. Hál' istennek, 2003-ban már el lehet válni. Szörnyen hangzik amit mondok, mert hiszek a házasságban, abban, hogy az tud működni és örökkön-örökké tart, de ismerjük a történeteket, hogy hány ember élete ment tönkre csak azért, mert nem vált el, mert félt a környezete véleményétől.

- Pedig ez még így tisztességes megoldás is lehet.  

- Igen. S az egész világ körülöttünk egy kicsit el van torzulva, s nem lenne fair dolog elvárni magunktól, hogy olyanfajta normát képviseljünk, amin a világ már túlhaladt.

- Hiába próbálunk a játékszabályok szerint élni, senki nem él annak megfelelően?

- Már egy másik játékot játszunk. Tudomásul kellene venni, hogy a játékszabályok, melyeket párkapcsolat címén lefektettünk, visszavezetnek a XVII. századra, azóta pedig már semmi nem működik úgy. S itt nem a nyitott házasságra gondolok, s nem is a férfiak férfiakkal, nők nőkkel folytatott kapcsolatára, amiket ma már szintén fel lehet vállalni. Hanem arra, hogy semmi sem úgy működik, ahogy akkor, s ideje lenne kitalálni valami olyan formát, amiben az emberek boldogabban tudnak élni. Mert én ezt látom magam körül, s nyilván a válásom miatt gondolkodom ezen.

 

 

- Keményebbé tett kicsit a válásod?

- Nem keményített, csak először azt gondoltam, hogy "jaj, de bűnös vagyok én, s milyen szörnyű, hogy otthagyom az én férjemet, pedig én megesküdtem magamnak", s azt gondoltam, hogy ez milyen szörnyű. Aztán ilyenkor az ember rájön, hogy "nem csináltam én semmi rosszat". S ilyenkor az elkezdünk gondolkozni, hogy mi az, ami nem stimmel, mert valami nem stimmel. S ha körbenézek, manapság a legtöbb házasság válással végződik. És némi rosszindulattal hozzáteszem, hogy ami nem végződik válással, az sem végződik boldog együttéléssel. Nem úgy működik ez a világ, ahogyan ez az intézmény kitaláltatott. S nagyon sokan abba roppanunk bele, hogy attól, hogy kimondják: elváltunk, elhagytam, elhagytál; iszonyú súlyt és terhet vesz magára az ember. Pedig nem gondolom én ezt akkora bűnnek, mint ahogy azt 200 évvel ezelőtt gondolták.

- Nemrég Czeizel Endrével beszélgettem, aki azt mondta, hogy a szerelem 3-4 év után elmúlik, s el kell dönteni, hogy keresünk-e egy másik szerelmet, vagy élünk tovább választott partnerünkkel, csak kicsit takaréklángon. Erre pedig nem készítettek fel bennünket, de még talán a szüleinket sem.

- Most mondd meg, a mai világban ez abszolút zsákutca! Az ember borzalmasan szerelmes lesz. Én nagyon szerelmes lettem 17 évesen. S ott álltam 18 évesen egy nálam 20 évvel idősebb emberrel, akit úgy szerettem, hogy leugrottam volna érte a háztetőről, vagy bármit megtettem volna érte. Akkor miért ne menjek hozzá feleségül? Pontosan tudtam én is, ő is, hogy az életemből kimaradt a tapasztalatszerzési időszak. Na de az nem működik, hogy "figyelj édes, várj meg itt, én másfél évre eltűnök, addig összeszedek mindenkit, aztán visszajövök". Ez így nem megy. Egyéb szerelmet nem lehet megélni, amikor az ember szerelmes. Olyankor férjhez kell menni. S ha az ember férjhez megy ahhoz, akit szeret, miért ne szüljön neki gyereket? Arra nem tudok berendezkedni, hogy a szerelem majd úgyis elmúlik, hiszen mindenkinél el szokott múlni. Ő tudta, nekem is mondták, elhittem, hogy ez így lesz, de az kevés, ha az ember elhiszi. Aztán megtörtént. S amikor megtörtént, akkor nem azt éreztem, hogy itt van az

 

a csúnya érzés, amiről korábban beszéltek.

- Mit lehet ilyenkor tenni?

- Nehezen szántam rá magam arra, hogy kimondjam: váljunk el. S ebbe az is biztosan belejátszik, hogy az én szüleim nagyon szép és hosszú házasságban élnek. Ők a Czeizel-féle "B" megoldást választották, hogy amikor a hatalmas lángolás elmúlik, attól még lehet borzalmasan szeretni egymást, s az ember újra és újra beleszerethet a másikba. Ez nagyon jól működhet. Az a probléma ezzel a dologgal, hogy az ember férjhez megy, lesz egy gyereke, s egyszer csak elválik. Na most olyan világban élünk, amiben minden azt mondja nekünk, hogy az ember igenis mindent megkaphat. Másrészt pedig úgy kell élni, hogy mindent meg akarjál kapni, és nincs olyan, hogy megöregszel. Mert ha még mindig kerek a feneked - most csak azt mondom, ami a médiából és mindenhonnan áramlik - és még mindig eszed a nem tudom milyen zöld salátát, akkor lehetsz 50 éves, akkor is lehetsz szerelmes, csak meg kell venned a megfelelő magazint, s megtudod, hogyan. Tehát az egész világ arról szól, hogy nem addig tart a lányságod, amíg férjhez mész, a nőséged, amíg anya leszel, hanem az ember örökkön örökké nő tud maradni.

- Vagy inkább tini.

- Igen, ezt magyarázzák az embernek, s nem is biztos, hogy nem így van. Egy ilyen világban, hogy lehet elvárni egy nőtől - mint én voltam 20 éves koromban - az elkövetkezendő 60 évet takaréklángon élje le? Mert ez lett volna a tisztességes. Hogy az elkövetkező 60 évben férfire nem fogok "úgy" nézni, ahogy rá már nem tudok. Na most ez nem megy. S van a másik lehetőség - amit megtettem -, hogy az ember összerámol, tovább áll, s azt mondja, hogy itt egy másik ember, akire "úgy" tudok nézni, s vele megpróbálom.

- Másképp áll hozzá az ember egy másik kapcsolathoz?

- Ebből az adott esetben az következik, hogy az ember három évente pakol és odébb áll, s hatvan évesen lesz tizenhét gyereke tizenhét apától, de ez nyilván nem megoldás. Minden ilyen alkalommal érik és tanul valamit az ember. S, hála istennek, csak egyszer kellett ahhoz elköltöznöm, hogy most azt merjem mondani, most már tudok annyit erről a dologról, vagyok annyira tapasztalt, hogy már nem kell elbútorozzak ahhoz, hogy újra megtalálhassam ezt az érzést. S nem ijednék meg attól, ha ez az érzés nem otthon érne utol. S ez nem azt jelenti, hogy el kell menni, s nyitott házasságban kell élni. Még csak azt sem. Hanem azt, hogy van több síkja az életnek. Egy szerelemnek nem az a legfőbb kiteljesülése, hogy összebútorozunk valakivel. Csak az ember először megijed. Az én házasságom is ott kezdett elromlani, amikor én megéreztem azt, hogy valaki tetszik. Vagy valakibe beleszerettem. S akkor azt gondoltam, hogy azzal össze kell költözni, s neki kell reggelit készíteni, mert most belé vagyok szerelmes. Aztán az ember egyszer csak rájön, hogy ez nem így működik.

 

Lehet annak örülni, ha havonta egyszer látja, s aztán haza lehet menni ahhoz, akivel élni szeret, adott esetben akár éppen takaréklángon, amit fel tudnak erősíteni. Csak ehhez nyilván hinni kell abban, hogy ez menni fog, mert takaréklángon nem lehet ötven évig élni. Abban nem hiszek. Csak ahhoz meg kell egy partner, aki ugyanezt gondolja az életről. S van olyan szerencsém, hogy a párom is valami hasonlót gondol erről. Valószínűleg, ha neki megtetszene valaki, nem fogná a bőröndjét, és nem költözne el hozzá, viszont nem is kapna sírógörcsöt, hogy valakit észrevett. Szépen megélné magában ezt az érzést, s elmenne egy olyan szintig, ameddig nem bánt senkit. Hogy ez a szint kinél hol van, az megbeszélés és elhatározás kérdése. Aztán haza lehet menni, és lehet takaréklángon élni, egészen addig, amíg újra fel nem lehet tekerni. Azt gondolom ez egy működőképes eljárás tud lenni. Másképp nem lehet. Főleg a mi szakmánkban, ahol arról szól az életünk, hogy háromhavonta bemegyünk egy színházba és gőzerővel, s teljes erőbedobással elkezdünk azon erőlködni, hogy meg tudjuk szeretni azt a valakit, akit a rendező épp most nekünk szánt, s adott esetben hosszas csókcsatákba bocsátkozunk vele a heverőn, ami után persze felállunk, és hazamegyünk.

- Előfordul, hogy beleszeret az ember a partnerébe?

- Igen. Ez előfordul, csak ettől az ember először megijed. A volt férjem ezt nem tudta megérteni, ezért levontuk a következtetést, hogy velem van probléma, mert én nem éltem eleget, s én menjek és éljek. Hétfőn elköltöztem Tőle, kedden összeköltöztem a párommal, akivel ma is élek. Ez volt hát a nagy "élés", azóta neki adom a reggelit, csak az ilyenektől már nem ijedek meg. Az a furcsa, ha az ember először ki meri hangosan mondani, hogy nem ijedek meg ettől, akkor már nem is olyan fontos. Akkor már nem olyan drámai. S amikor rájössz, hogy valaki eszedbe jut, akkor tudod, hogy az elmúlik. Két hét. S tényleg elmúlik. Amikor kislány voltam, hosszú ideig hittem abban, hogy nekem valaki rendelve van. Most egyre inkább hiszek abban, hogy mi irányítjuk a sorsunkat, és nekem most is van egy ötletem arra, hogy kit rendelt nekem a Jóisten. S azt gondolom, megtaláltam. Csak az embernek elég bölcsnek kell lennie ahhoz, hogy azzal az emberrel együtt tudjon maradni. Mert ez a "neked rendelés" nem úgy van, hogy neked rendelik, és el is van intézve. Azért nagyon sokat kell dolgozni, hogy az úgy legyen.

- Miből derül ki, hogy őt rendelték Neked?

- A "nekem rendelés" abból derül ki, hogy mindent nagyon jó csinálni vele. Az, hogy ez úgy is maradjon, rajtam múlik. S nyilván rajta is. Na és, hogy vissza lehet-e hozni, fel lehet-e erősíteni azt az érzést. Csak ahhoz egyszer meg kell történnie, hogy legyen mit felerősíteni.

Ez mind saját tapasztalat vagy látod a környezetedben is?

- Azóta látom, amióta bevallottam magamnak, hogy ez megtörténik velem. Addig nem láttam. Onnantól kezdtem ilyeneket meglátni másoknál, amióta tudomásul vettem, én így működöm.

- Úgy látom, hogy elégedett vagy.

- Amióta erre rájöttem, azóta igen. Furcsa, hogy épp most beszélgetünk erről, mert épp az idei évtől érzem magam felszálló ágban. Annyi mindent megértettem az elmúlt 3-4 hónap alatt saját magamból és a világból is. Amióta megértettem, megnyugodtam. S amióta megnyugodtam, elégedett vagyok. Mélységes nyugalommal várom a jövőmet. Az kell ahhoz, hogy az ember tudjon a MOST-tal foglalkozni, hogy ne féljen attól, hogy mi lesz. Illetve, hogy ne várjon extázissal. De nem szabad csak annak élni, mert az nem jó. El kell fogadni önmagát. Ha ezt más mondja, az ember csak bólogat, de sose gondol bele, hogy igazából az egész világot akkor tudom elfogadni, ha saját magamat már sikerült.

- Akkor van rend a környezetben, ha benned rend van.

- Igen. S azért volt nekem rengeteg problémám a világgal, mert saját magammal volt nagyon sok problémám.

- Ez miben nyilvánult meg?

- Agresszív tudok lenni, türelmetlen, negatív, ha bajom van a világgal. S ez mindenre vonatkozik.

- Pedig kifelé nem látszik. Már 11 éves korodban is meg volt ez a bölcs, nyugodt tekinteted.

- A tekintetemet apukámtól örököltem, időnként meg is szokták kérdezni, hogy "valami baj van?". A múltkor elmeséltem neki, jót nevetett, mert tőle hatvan éve mindenki ugyanezt kérdezi. Ilyen a szeme. Semmi baja nincs, csak így néz ki. Amúgy meg keserű voltam. Rettentően. Nem akarom senkire ráfogni, nem is lehetne, mert én keserítettem meg saját magamat. Biztos, hogy vannak szerencsés emberek, akik úgy élik le az életüket, hogy mire elérik a huszonötödik évüket, különböző problémák nélkül is valamilyen bölcsességre tesznek szert. Nekem meg kellett élnem dolgokat, hogy ki tudjak mászni a saját magam ásta gödörből, s most azt gondoltam, hogy sikerült. Jól vagyok. S ez látszik is az emberen, kívül-belül. Most már csak az kell, hogy az évek az én elméletemet igazolják. Remélem így lesz.

-Csomós Éva-

Megjelent: Sulinet, 2003

Szólj hozzá!


2007.05.01. 23:20 csomos

"Nagyon kell figyelni, mit mond az a hang"

A jó beszélgetés kölcsönös ajándék. Új gondolatokat, belénk ívódó hangulatokat vagy olyan szavakba foglalt felfedezéseket ad, miket érzünk ugyan, de még nem sikerült ilyen pontosan megragadnunk; ami nem is csoda, hiszen már alaposan elkoptattuk a szavakat. Talán már azzal is beérjük, ha csak egyikünk számára ajándék, ha csak egyikünk érzi úgy: "ismerem" ezt az embert, hiába találkozunk először. A jó beszélgetés talán nem is fejeződik be, csak abbamarad valahol, mit lehet folytatni legközelebb, vagy hangulatában időzve tovább építeni. Malek Andrea ilyen hangulatot ajándékozott.


- Visszaköszönt ez a jelenet akkor, amikor mamaként a gyerekágy fölé hajolt?
- Amikor a második gyereket nézegettük, akkor már összekacsintottunk ezen. A mi szűk családi körünk is fogékony ilyen dolgokra, mert anélkül, hogy akár egy szót is ejtenénk róla, tudjuk, hogy komolyan kell venni egy ilyen jelenetet, egy ilyen kis lényt, és nem kezdtük el félrekezelni az ilyen helyzeteket. Olyan szempontból pedig a mamáról szól a történet, hogy ő az, akinek tudnia kell, mi van a gyerekével, és saját magát nyugtatja meg azzal, hogy biztos a foga miatt sír. A gyerekeken keresztül kezdtem el figyelni - mondja eltűnődve. - Bizonyos érzékenység magától is kifejlődik ezen a téren. Bizonyos törvényszerűségeket, ismétlődéseket veszek észre.

- Úgy tartja a mondás, hogy az okos ember más kárán, más példáján is tanul. Más ennek az értéke, mint amikor saját magának tapossa ki az utat?
- Vagy pedig addig üti a fejét a falba, míg rá nem jön,mi az amit nem jól csinál. De azoknak is megvan a miértje. Ha az embernek nincs olyan sok dolga vagy nem a megélhetésért küzd minden pillanatban, és van ideje megnyugodni, elkezd ezen gondolkodni. És mindenki máshol tart.



- S ez talán nem is korfüggő. De a gyakorlat mindig nehezebb az elméletnél, különösen, ha az élete - hivatása révén - nyilvánosság előtt zajlik.

- Létezik az a jelenség, amikor azzal a felkiáltással írnak az ember magánéletéről, hogy "a népek ezt szeretik!". Amiben túlzottan nem hiszek, mert az ötvenes években még a művészi teljesítmény volt a téma, és szerintem azóta is ugyanolyan emberek élnek. Az én esetemben eltelt hat év úgy, hogy színésznőként nem voltam sokat színpadon. Az Evitával hagytam abba, a Chicago-val tértem vissza, a közönség pedig nem értette az éles váltást, mert az évek során nem volt meg a fokozatos átmenet. Magyarországon a közönségem 19 éves koromban ismert meg úgy, hogy fehér ruhában, vonószenekar előtt álltam a színpadon, hosszú hajamat fújta a szél, és kislányokat vagy pozitív hősnőket játszottam. Kint meg 32 éves, elvált, életét újra kezdő, pofátlan nőt láttak Magyarországról, akinek van egy kis magyar akcentusa. A magyar akcentusú karakter Bécsben nagyon ismert és szeretett, de többnyire csak az operettben. A német nyelv alkalmasabb is arra a műfajra. Akárhányszor néztem körül külföldön a szakmában mindig nagyon depressziós lettem, mert úgy éreztem, hogy nem kerülhetek közel a tűzhöz, mert a musical - ami amerikai és angol műfaj. Más az üzenete eredeti nyelven, mint egy fordításban - jó esetben magával hordozza a darab gondolatvilágát és a zeneiségét -, de reményem sem volt arra, hogy az eredeti rendezői elgondolásban az eredeti koreográfiát táncolhatom. Arra mégsem gondoltam, hogy megpróbáljam külföldön. Aztán '93-ban, mielőtt férjhez mentem, hívtak az Elisabeth főszerepére. Az eredeti darab címszerepét játszhattam volna, de nem tetszett, mert hideg, kőkemény történet volt, és kritika saját magukról, másra számítottam és nem vállaltam el. Tíz évvel később mégis úgy hozta a sors, hogy az Elisabeth bécsi felújításában játszhattam másfél évig a Gouvernantét Ludovikát és Frau Wolf-ot. Nehéz munka volt, nagyon sokat tanultam és sok jóbarátot találtam. Úgy értékelem, hogy el kellett mennem megtalálni magam. Meg kellett tanulnom kérni, kérdezni és meghallgatni, megérteni a válaszokat. Meg kellett tanulnom elhinni és örülni annak, ha szeretnek, és hogy ennek a szeretetnek nincs köze ahhoz, amit otthon elértem, hiszen nem is írtam ki magamra, mivel töltöttem az elmúlt 20 évet. Így végre el tudtam hinni az öreg, régi jó barátoknak, hogy ők is magamért szeretnek.

- Már csak a létszámot tekintve sem lehet könnyű kiszűrni az igazi, őszinte emberi közeledést; megfelelően kezelni a kritikát vagy akár a sajtó vélemény nyilvánítását...
- Ez egy felelősség, amit régebben nem vettem komolyan. Nem akartam sztár lenni, csak jól végezni a munkámat, mert nem tartottam magam olyan fontosnak. Ezért tudok ma is olyan jól meglenni a címlap nélkül, mert nekem nem ez volt a célom. Ez az alkotó életmód olyan, mint az almafa. Nem terem minden évben ugyanúgy. Ha hagyják normálisan működni, akkor elfogadják, ha egyik évben csak virágot hoz vagy kevesebb termést, míg máskor hatalmas almákat ad. De ez a valóságban nem így működik, mert ha így lenne, akkor nem kéne pl. Feng-shuizni. Ha itt lennének az elődeink vagy jobban figyeltünk volna rájuk, ők megmondanák, mire lenne szüksége annak a fának, mint ahogy azt is, hová ne tegyék abban a házban az ablakot. De az is elegendő lenne, ha észrevennénk, mikor kondul meg bennünk egy figyelmeztető kisharang, vagy mit mond az a sokszor nagyon halk hang, ami bennünk szól. Az emberek mindenhol egyformák. Csak szép lassan elvesztik az egymás közötti kapcsolatot, ha van rokonságuk, többnyire mérgesek rájuk, és csak kevesen segítik egymást. Pedig bőven elég lenne saját magunkat figyelni, nem másféle kultúrákat, hiszen nekünk is itt van minden a szemünk előtt, csak nem vesszük észre.

- Miközben csak egyre múlik az idő...
- Igen, csak kár az elveszett életért. Nagyon szép dolgot olvastam a mandalákról. Az életnek ezt az alapmintáját a nagy vallások az út szemléltetésre használják. Születésekor lépünk át a közepén, és lépkedünk szépen tovább a napokkal egyre távolabb a középtől, tanulunk, fejlődünk, csalódunk, megcsömörlünk, mígnem elérjük a legtávolabbi pontot. Az egyetlen lehetséges előbbrejutás a visszafordulás, és az évek múltával egyre jobban látjuk a lényeget, szeretettel, és bölcsen térünk vissza a maghoz, hogy elhagyjuk a mandalát.
- A vég egyben az új kezdet is. A mandala pedig mindenben megtalálható. Minden mandala: a virágkelyhek, égitestek, a tányér, az emberi szemek, a Föld a hópelyhek. Ősi figurák, mik régóta léteznek, és később is ugyanazok lesznek. Épp Bécsben ültem egy parkban, ahová építettek egy játszóteret. Mély lila vastag zsinórból szép narancssárga gyöngyökkel összefogott óriási mászókát, amin a gyerekeim különböző kunsztokat mutattak be, én pedig ott ültem, olvastam ezt a könyvet - mi szintén narancssárga és lila volt, s egy mandala volt a borítóján -, és ott, akkor semmi sem hiányzott az életemből. Jó helyen voltam és jó időben.

- Úgy tűnik, igen tájékozott ezen a téren. Mi vezette ide?

- Elment a hangom. Valamit elrontottam. Vannak olyan dolgok, amikről tudomásom van. Például, hogy sokáig gondolkodom, aztán spontán lépek és nem bánom meg. Felismerem a sorsszerű lépéseket, és most sem tenném másképp. Ez egy ilyen lépésnek volt az eredménye. Egyik tanárom szerint elvesztettem az ősbizalmamat. Azt, amivel megszülettem, és amivel keresztülhúztam harminc évet. Kívánt, akart gyerek voltam, nagy szeretetben nőttem fel, de 36 éves koromra elfogyott a tartalék. Ez arra is megtanított, hogy jobban kell becsülnöm a hangomat és magamat is. - Felnevet, mintha magán nevetne. Bár így látnánk mi is magunkat! - Ilyenkor persze jönnek azok a megkérdőjelezendő válaszok, hogy "de hát én becsülöm magam! ", de biztos, hogy így van? Van egy alapvető könyv (Thorwald Dethlefsen-Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez), ami nekem sokat segített, s azóta már sok barátomnak megvettem, mert másképp válnak megérthetővé a velünk történő dolgok. Nem vidéken élek, nincs sok közöm az ősi gyógymódokhoz, és azt is sokan elfelejtettük, hogy ha van egy adott probléma, akkor az egy bizonyos szervet támad. Márpedig mindenkinek van egy problémája. Aztán a csakrákat is tanulmányoztam. A zöldet, ami a szív, a kéket, ami a kommunikációért felelős össze kellett harmonizálni a harmadik szememmel, mert az elmém nem volt összhangban a szívemmel. Egyszerűen nem beszéltek egymással.

- Logikus következtetés. S akkor el kezdett oldódni a gubanc?

- Semmi nem képződik azonnal, semmi nem oldódik fel azonnal. Eltartott másfél évig. Nagyon kell figyelni, mit mond az a hang, mire kondul be a harang. Azok a gyerekek, akiket nyitottan nevelnek, még nagyon jól hallják, és habozás nélkül meg is mondják a hang igazát.

- Úgy tűnik, nagy béke van Önben.
- Arrafelé igyekszem. - mosolyog nyugodtan. - Nagyon sok jó pillanatom van, rakom is oda a többi közé, miket már nem szeretnék elveszíteni.

Csomós Éva

Megjelent: Kelet Kapuja Magazin, 2006

A szép énekhangú színésznőt ismeretlenül is kedves, nyugodt, türelmes embernek gondoljuk, de azt nem is sejtjük, hogy olyan bölcs éleslátás birtokosa, amilyennel csak ritkán lehet találkozni. Malek Andreáról ugyan nem hallani, hogy meditál és jógázik vagy kínai konyhán él, azt sem, hogy a Feng-shui elve alapján rendezi be az otthonát, de nagyon úgy tűnik, hogy jóban van önmagával, harmonikus kapcsolatban él környezetével, és látszik, hogy derű sugárzik belőle, ami pedig az egésznek a lényege.

- Jógázom, a Feng-shui alapján rendeztem be az otthonom, és szeretem a kínai konyhát. - kezdi nevetve - Úgy gondolom a Feng-shui egy kiérlelt, jól működő tudomány, ami segít nekünk visszatérni a mi saját gyökereinkhez. Az ember véleménye formálódik, magam is sok könyvet olvasok, és borzasztóan fontosak ezek a felfedezések, de közben egyre jobban szeretem a saját kultúránkat. Öt éve gondolkozom ezzel a logikával, és figyelem ezzel az észjárással a sorsokat. S még ma is el tudok képedni olyasmin is, hogy pl. a Mary Poppis mennyire buddhista! Azért is tetszik nekem, mert ezt olvastam először, és ezt olvasom most a gyerekeimnek esténként, mert jelenleg ez van soron. Különösen az a rész megragadó, amikor a Banks-családnak születik még egy gyereke, Annabell, és jön hozzá a seregély, hogy az ablakban piskótát kérjen tőle. Mondja is neki, hogy milyen rendes, és köszöni, de felhívja rá a figyelmét, hogy ezt majd el fogja felejteni. Annabell pedig bizonygatja, hogy ő ezt soha nem felejti el. Sírva fakad, bemegy hozzá a mamája, ki azt gondolja, hogy azért sír, mert jön a foga. Annyira egyszerű és finom a fordítás, hogy az ember nem is veszi észre, és ott jár azok közt a falak közt, és velük éli a mindennapokat. Az embernek elszorul a torka, miközben olvassa. Mert erről szól az élet, ez a lényeg: elfelejtjük, amit hoztunk magunkkal.

Szólj hozzá!


2007.05.01. 23:09 csomos

Bravúrdarab Nizsinszkijről

 

Hamarosan bemutatják azt a "Fantasztikus szólórepülés"-nek is nevezett monodrámát, melyet Vaclav Nizsinszkij, a híres balettművész legutolsóutolsó tánca ihletett.


Tanulmányok sora született arról a táncról. Értekezések, neves írók, szociológusok, történészek, pszichológusok tollából, mégis örök titok marad, mert lényege egy őrült-zseni (kinek melyik meghatározás tetszik) fejében játszódott le. S abban a fejben maradt a titok, minden egyéb fejtegetés csak spekuláció.

Ám spekulálni sem érdektelen és nem is érdemtelen róla. Ugyanis a művész közben táncolt. Táncát szülte gondolataiban pedig jelen volt gyermekkori énje, Gyagilev, aki felfedezte, és későbbi magyar felesége, Pulszky Romola is. Ez azonban nem az én képzelgésem, ez Radó Gyula elgondolása, ki nemcsak a monodráma-műfaj lelkes propagálója Magyarországon, hanem e darab rendezője is.

A bemutató megértéséhez (és eleve a címhez is) azonban nem hátrányos ismerni picit a történet előzményét, vagyis magát a meghatározó táncot. Vaclav Nizsinszkij a Gyagilev-féle Orosz Balett világhírű táncosa volt, és 1919. január 19-én lépett fel utoljára közönség előtt, egy svájci üdülőhely jótékony célú estjén. Ebben az időben már környezete sugdolózott a művész elmebeli elváltozásáról és annak egyre inkább konkrét jeleiről. De a skizofrénia elhatalmasodásának kezdeteként is legtöbben erre az estére mutatnak rá határozottan. A művész az előadás első részében csaknem fél órán át mozdulatlanul ült, majd hirtelen táncolni kezdett. Nem tudni pontosan, hogy katasztrofális, vagy zseniális volt-e az ekkor előadott spontán koreográfia.

Nizsinszkij volt az, kinek ötletére az Orosz Balett nyugatra indult hódító útjára, és ennek fénykörében dolgozott együtt Picasso, Marinetti, Darain, Goncsarova, Albeniz, Karszavina, Szkrjabin, Sztravinszkij, Debussy, Cocteau, Milhaud és sokan mások, akik azóta jelentős szereplői a nemzetközi művészeti életnek. Ennek az együvékapcsolódásnak, egymást erősítésnek elindítója Oroszország részéről Nizsinszkij volt és ő volt az is, aki a legrövidebb idő alatt mindannyiuk közül a legnagyobb sikereket érte el.

Ő forradalmasította a táncművészetet, és ez a kísérlete ugyanolyan nagy jelentőséggel bírt, mint Audnak és társainak alkotó kísérlete az építészetben, Picassóé a festészetben, Sztravinszkijé a zenében.
Magánélete azonban túlságosan zaklatott volt, lelke sehol sem talált megnyugvást. S akkor jött az az emlékezetes előadás...

Mint ahogy jön most is, épp január 19-én a budapesti Spinoza-házban, vagyis pontosan száz évvel később, de azon a napon, amikor Nizsinszkij utolsó táncát járta. A most bemutatásra kerülő monodrámában Haumann Máté játssza a cím- és főszerepet, ő vállalta magára, hogy minden idők legnagyobb férfitáncosának sorsát vállalja magára egy nagyon nehéz produkcióban.

A fiatal színész a tánczseni emberi, művészi, lelki és testi drámáját Zalán Magda fordításában eleveníti meg a bravúros feladattal, miszerint egyetlen szereplőként hét alakot is eljátszik. Ő a gyerek Vacláv, ő a nagy táncos, ő a későbbi magyar felesége, azaz Pulszky Romola, és ő a szobrász Rodin is.

A rendező a fent már említett Radó Gyula, a jelmeztervező pedig Zoób Kati, az egykori jelmeztervező, ki azóta az egyik leghíresebb magyar divattervezők egyikévé vált. A művészeti tanácsadó Seregi László.

Csomós Éva
Képek forrása:
www.jolkipalki.nm.ru

Megjelent: Sulinet Portál, 2006

Szólj hozzá!


2007.05.01. 23:05 csomos

Bogárbúcsú

 

1978. január 19-én gördült le az utolsó "bogárhátú" a németországi gyártószalagról. Az 1939-es berlini autókiállításon bemutatott népautó Ferdinand Porsche tervei alapján készült.


A "bogarasok" talán máig fájlalják, hogy 1978. január 19-én befejeződött a klasszikus "bogár" gyártása. Ugyanis ezen a napon gördült le az utolsó ilyen autó a Volkswagen németországi gyárszalagjáról. Az addig mintegy 22 millió eladott darab önmagáért beszélő adat volt, a kiskocsi iránti rajongás pedig megteremtette a VW Beetle-t. Ami azonban már egy másik történet.

Mi időzzünk inkább a klasszikus autó történeténél. A naptár 1934-et mutatott, a Birodalmi Autóipari Szövetség pedig elérkezettnek látta az idejét egy mindenki által szerethető gépjármű forgalomba állításának. Ennek az esztendőnek június hónapjában Ferdinand Porsche konstrukciós irodáját meg is bízta egy népautó, történetesen épp a Volkswagen kifejlesztésével.

A leginkább egy bogárhoz hasonlító kiskocsit először az 1939-es berlini autókiállításon láthatta a nagyközönség, és nyomban nagy sikert is aratott. A tömeggyártáshoz Hannover közelében állítottak fel egy összeszerelő üzemet, ám mégsem özönlötték el az utakat a kisautók, mert 1939. szeptemberében kitört a második világháború, és a katonai járművek gyártására mutatkozott igény. Mikor befejeződött a háború, a gépsorok zöme megsemmisült, a wolfsburgi autógyár kétharmada is romokban hevert, és csak külső (angol) segítséggel tudott talpra állni.

Akkor azonban valóban igény támadt az olcsó, pici, praktikus és vidám külsejű járgányra, mely igazi, szerethető családtaggá válhat. A siker nem csupán Németországban volt mérhető, mivel az eladási statisztika a világ minden részén irigylésre méltónak számított. 1974-re már a 18 milliomodik bogárhátút gyártották le a világon, az 1978-as németországi leállásig pedig 22 millió darabot adtak el belőle.

Képek forrása:
www.geocities.com

Csomós Éva

Szólj hozzá!