HTML

érintés

...ami megérint. Bármi! Kép, szó, szín, gesztus, mozzanat, hangulat

Friss topikok

Linkblog

Archívum

2007.05.01. 23:36 csomos

Gondolatvesztőben

 

„Amikor visszatérünk a gyökérhez, értelmet nyerünk;Amikor külső tárgyakat hajszolunk, Az értelmet elveszítjük. A belső megvilágosodás pillanatában Mögé látunk a velünk szemben álló Világ ürességének.”

Féltve őrzött szavak és csendek. Végtelenné húzott pillanatok, dédelgetett gesztusok, mik hosszasan kísérnek utamon, felvillanva szükséges helyzetekben.

A szükséges helyzetek egy gondolat megformálásakor öltenek testet, melyekben mindent kizárva csupán egy cél ragyog valahol csalogatóan a távolban, hogy a gyötrő gyönyör érzésével elérjem. Ebbe a mindent feloldásba csak egy felismerés szivároghat be, hogy ez azon ritka pillanatok egyike, melyekért érdemes élni. Amiért minden eddigi megérte. Nem számít következmény, mert az úgyis feloldódik egy olyan örök célban, mire nem lehet számítani a szürke hétköznapokban. Ebben a határhelyzetben mindeggyé válik élet és halál, mert bármelyik megéri az árát. Mert végre itt egy megfelelőnek érzett kifejezési forma, mi által közölni tudok valamit abból, amit gondolok, amilyennek értelmemben, szeretetemben, szabadságomban képzelem magam. Mert amikor hajt a megismerés öröme, magával hozza a győzelem és a felülemelkedés vágyát is, s azzal a káprázattal áltat, hogy én vagyok az egyetlen, akinek e tárgyról helyesek az ismeretei, mert megismerek valamiféle igazságot. Ami lehet, hogy csak az enyém, de lehet másoké is.

Mintha a kegyelem fénysugara világítana alá ilyenkor a mennyek országából.

Kevés az ilyen pillanat. S milyen múlandó! Kapaszkodnék is bele két kézzel (ez lenne az Isten lába?!), s szorítanám is, de mert rajtam kívül (és felül) áll, fittyet hányva szándékomra leráz magáról, s kuporoghatok tovább a porban újabb pillanatra várva vagy hajszolva azt.

Miért? –vetődhet számtalan irányba a talán legtöbbször felvetett kérdés, minek válaszai nem is annyira fontosak, noha sok belőlük teljesen magától értetődőnek tűnik. Miért ért véget ez az állapot? Miért épp most? Miért talált meg egyáltalán engem, ha aztán ily rútul cserben hagy? Hová akart vezetni? A tévút is megfelelő? S mi ez a pátosszal teli pánik?

Az is lehet, hogy épp ez az állapot elérése volt a cél. Ennek is meglehet a maga boldogsága. A jó művészek ügyesen meg is tudják találni. Lehet, hogy csak felvezet, előkészít valamit, minek még nincs itt az ideje. Várni is meg kell tudni tanulni. (Bár egyesek szerint ennek nincs túl sok értelme.)

Hiába, sokkal gyorsabb a gondolat, mint a kéz, mi leírja a szavakat. S a teremtő gondolat ádáz tulajdonsága éppen az, hogy úgy tud kisuhanni az ember fejéből, mintha nem is lett volna ott sohasem. De akkor mit akar sejtetni? A szabadsághoz (vagy az igazsághoz?) vezető utat, mi által érthetőbbé válik az áhított belső függetlenség? Ami máris függőség a szabadságban, szeretetben, értelemben. De ha ezek nem is teremthetők meg, megtalálhatom önmagamat, vele együtt a torzításmentes távolságot „ÉN” és „AZ” között. (S akkor már nem is „önmagam”-ról beszélek.) S megpróbálhatom saját szemüvegemen keresztül értelmezni s bemutatni azt a világot, amit, s ahogyan látok. Vagy amilyennek látni szeretném, s benne látni vagy láttatni magamat.

Ezért történne minden?Hogy megmutassam mindig ugyanazt, abban a biztos hitben, hogy mindig másképp? Ezért keresik kérdéseikre válaszukat a filozófusok, ezért kutatják az ismeretlent a tudósok, ezért alkotnak a művészek más dimenzióba kerülve; mintha csak ott lehetne tetten érni azokat a pillanatokat, mik annyira meghatároznak bennünket hétköznapjainkban, mik ünneppé varázsolják múló perceinket. „Nézzünk meg mindent a másik oldalról is!” – szólítja fel diákjait a pad tetején állva a Holt költők társasága című film tanára, remekül érzékeltetve - a függetlenség érzetébe csomagolt önállóságot -, hogy csak a nyájtól való külön bégetésnek van értelme; s a pillanat megragadását, mi oly észrevétlenül képes elillanni, hogy ha nem vigyázunk, szabad, s önálló gondolat nélkül hagy itt bennünket időbe merevedett mosolyban egy tablóképen az utókor, az enyészet számára.

De mit jelent a másik oldalról való szemlélés? Melyik másikról? S ha már onnan is megnézte valaki? Hol van a határ az utánzás, a másolás, az interpretálás az eredeti gondolat és a továbbgondolás között? Melyik a sajátom, vagy már nem is létezik „eredeti” gondolat? Kivel azonosuljak leginkább, ha mindenkinek figyelembe veszem a maga igazságát? Tudok egyáltalán önmagam maradni? Hol van valaki vagy valami, mi kezembe adja a válaszokat, vagy legalább abba az irányba terel? Merre induljak, ha összekuszálódtak az eddig követhetőnek vélt utak? 

Nem marad más, mint azzal áltatni magam, hogy legalább a gondolat megmarad. Például az a gondolat, mit türelmetlenül s aggódva kerestem könyvtárak mélyén, miről nem tudtam, mi az, de abban biztos voltam, hogy ha meglátom: felismerem.

De a válasz nem mindig onnan jön, ahonnan várom őket. S van, hogy első ránézésre egészen másféle válasznak tűnik, minek semmi köze sincs a (talán nyíltan meg sem fogalmazott) kérdéshez. De legalább megnyugtat. S ha mégis megtörténik (esetemben volt már rá példa), mikor jön valaki, ki kiveszi kezemből, mert efféle válasz nem adható ki „csak úgy”, egyszerű földi halandó kezébe.

Furcsa, hogy egy érzésért, hangulatért (élményért, mosolyért, jó szóért stb.) ki lehet menni a világból. Mi másért lenne érdemes?

Emberi találkozásokban, gondolatokban, érzésekben, pillanatokban és hangulatokban található meg az út. A boldogsághoz? Az igazsághoz? Önmagamhoz? Ami talán még ennél is fontosabb, újabb gondolatok kiváltásához, benyomások, élmények adásához, mi tovább képes növeszteni az érzéseket. Jobban kellene figyelni a kéztartásokra, a szem nevető kifejezésére, mely általában átsző minden emberi cselekedetet. S bátorítani azokat.

Ugyanakkor mégis szükség van az előítéletekre, vagy a jól megjegyzett első benyomásra résen állva, hogy azért ne vegyük el a lehetőséget a bizonyítástól, a szabályt erősítő kivételek megadására.

Konokul féltettem magam az „eltérítéstől”. Attól, hogy olyanok próbálnak tanítani valamiben, aminek tudásában alattam járnak. Miközben titkon fürkésztem, mikor jön el az a valaki, akinek táskája hordozásától is több lehetek. Titokban voltam alázatos, nyíltan és sűrűn hangoztatva „függetlenségemet”.

Hosszú utat tettem meg azóta kilométerekben, években, ismeretszerzésben egyaránt. A néha felbukkanó „mestergyanús” emberekről gyorsan kiderült, hogy nem azok, s megtapasztaltam a múlandóságot, az elért célok értelmetlenné válását, a telítettséget, a kétségbeesést egyaránt. Valahogy meg is feledkeztem a „talán most, talán ő” felvillanó reményének villámcsapásszerű megremegtető érzéséről, mert már ezt is a múlandóságok közé soroltam. Már eszköz sem volt az addigi cél. Gondolkozni akartam. Megnyugodni. Nem „helyére” tenni dolgokat, mert annyira esetleges a dolgok helye. Sok energiakiadás után töltekezni, elmélyülni vágytam valamiben. Másban, miről az eddigi tudatos éveim és elképzeléseim szóltak. Körbeért egy történet, és sejtelmem sem volt arról, honnan kezdődjön egy másik.

Felhők takarták a mennyek országából alávilágító fénysugarakat.

Új találkozások jöttek, új tartalmakat tükröző tekintetek, más értelmekkel bíró mosolyok. Új benyomások. S egy szép napon váratlan kijelentésen kaptam magam: itt van az, kit követni érdemes és kell, s nem kérdezni, hová?

És jöttek megint nyugtalanító érzések, türelmetlenül hajszolt válaszok, s az elmaradhatatlan remény, hogy igaz lesz, s fel fogom ismerni.

Nem történt meg.

Mint ahogy nem történik meg mindig a csoda sem a színházakban, hiába várnám, hiába lennék olyan lelkes közönség, hisz azért megyek oda. S ha nem sikerül (ha nem történik meg a csoda) úgy érzem magam, mintha megvertek, becsaptak, elárultak volna.

De értelmetlen lenne ezért másokat hibáztatni, ez az én ügyem, s annak is kell maradnia. Meg lehet vonni a vállat, s annyit gondolni, hogy emberi, túlságosan is emberi. Hiába közvetíti valaki egy ideig hitelesen azt, amit képvisel, előfordulhat, hogy nem jött rá arra, amiről én már úgy gondolom, hogy rájöttem. Hiszen hindu egyetemisták is képesek állatként ütni egymást a Bangladesről vallott nézeteik érvényesítése érdekében, miközben az erőszak nélküliség birodalmában vannak. Schopenhauer is lerugdosta lépcsőjéről a hozzá érkező öregasszonyt, mert megzavarta őt az indulatnélküliségről, a lélek nyugalmáról írt munkájában. Az ember soha nem egyértelmű. Csak labda az Isten és Ördög teniszmeccsében.

Be lehet érni ennyivel. Vagy lehet új, más utakkal próbálkozni. Amikor Sarte nem találta meg a vallásos hitet, az irodalomban kereste a „pótanyagot”, miközben mégis papi pályára lépett. Saját bevallása szerint műveivel akarta megváltani magát, mint misztikus, a szavak kelletlen morajával próbálta leleplezni a lét némaságát, miközben összetévesztette a szavakat a nevekkel. „Hinni ezt jelenti.” Márai depressziósan feküdt elsötétített szobájának ágyán arra várva, hogy Isten küldöttje szólítsa újra munkára. Egy írótársa szemrebbenés nélkül jelentette magát Isten küldöttjének, s Márai felkelt és írt.

Egy pillanaton múlik. Mint annyi minden. S hogy nem várt oldalról érkezzenek a válaszok. A mindig megfelelő időben.

Sokan mégis makacsul baktatnak azon az általuk választott (?) úton melyen elindultak, de közülük csak kevesen tartanak eredeti céljuk felé. Jókora adag bátorságra van szükség a hitelességhez. De résen kell lenni a gondolatokkal, mert teremtő erejük minden esetben működik. Ugyanis épp ez a gondolat (nevezhető akár képzeletnek is) összeköti az időbelit az időtlennel, s ellentétben az érzelemmel és értelemmel, nem az időbeli világ esetlegessége szerint működik, hanem az időtlenek törvénye szerint. A bátorság reményt szül, az pedig életet teremt. Lehet gyűjtögetni a remény s a boldogság pillanatait. Keresni a mást, a jót, a szépet, az igazat, fennhangon és szókratészi bábáskodással egyaránt. Csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy mi felé akarunk tartani. (S elég csupán a szándék?) Mit akarunk kifejezni, kiváltani másokban, milyen élményeket, érzéseket gerjeszthetünk bennük? S ami a legfontosabb: igaz-e és jó szándékból fakad-e? Igazság, szépség, szeretet, hangulat, pillanat, boldogság? Olyan könnyű eltévedni.

A költők – kik életemben rögtön a sosem látott teremtő után következnek a paradicsomi rangsorban – el tudják érni, hogy sorsukba, önpusztításukba én is belehaljak, miközben fejemre, szívemre koppannak vérrögös verssoraik. A tévedéseikben is igazak, akiknek nem mondhatják meg, nem írhatják elő, mikor ünnepeljék az örök ünnepeket, nem határozhatják meg lézengő lázárok, mikor öltöztessék ünneplőbe szívüket. Meg tudják éreztetni velem (ha nem is értem, vagy nem is értek feltétlenül egyet velük) magukat, a magukról hitt képet, mi akkor is szép lehet, ha én másképp látom annak. Mint ahogy Rómeó és Júlia is csak azoknak volt szép, kik elfogultak voltak velük, vagy reménytelenül beléjük zuhantak. Volt idő, mikor kiemelt fontossággal kutattam, mitől szép egy ember. Férfi vagy nő, egyre megy. S kifakult képeken láttam nagy költők örökkévalóságig megénekelt múzsáit, ahonnan egy szürke gépírólány, egy kiélt polgárasszony, egy jelentéktelen szőkeség nézett vissza rám. Őket a költők szépítették meg mindannyiunk számára, mert azt látták bele szerelmeikbe is.

Fejünkbe verték az iskolában, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Pedig lehet, hogy épp egy gondolattól vált érdekeltté. Egy folyamat útján eljutott hozzám, bennem pedig folytatódik, visszfényre lel, fürdeni tudok sugaraiban, hogy látva lássak, hogy látva lássanak, sugározni tudjak, s én is csillag lehessek valakinek az egén. Költészet ez a hétköznapok szintjén is. Kiben egy szonett lakik, kiben egy egész eposz, van, aki haikut fogalmaz életéből. S úgy tűnik, mintha közeli rokonságban lenne a reménnyel s a boldogsággal, melynek csupán ígérete bármely rút kiskacsából vagy boszorkányolt békakirályfiból képes szépet varázsolni. Itt van ez az egyre hosszabbra nyúló tél, s mégis találkozom néhány olyan emberrel, kinek tekintetén átragyog valamiféle boldogság. S nem érzem úgy, hogy pipiskednie kellene bennem a kérdésnek, vajon mi lehet a titka, mire gondolhat közben, mert ez nem mehet „csak úgy”, ilyen zord időben?! De tudom, hogy ha majd a felhők mögül előbújik a Nap, rövidülnek a télikabátok – s Cseh Tamás megfigyelés szerint a szoknyák is -, megint tele lesz az utca szépekkel. S itt meg is állnék egy pillanatra, újra segítségül hívva a „meséket”. Mi történne, ha a békakirályos mesében, amikor a lányt kimenti a sárkány karmaiból a csúnya kőbéka, ezért a megszabadított csókjával illeti megmentője kőajkait, ha itt, a mese végén a béka hirtelen szemüveges, csapott vállú filosszá változna? Sikoltozva elmenekülne a királylány, mondván, anyám, én nem ilyen mesét gondoltam? Hát tényleg ezért csinált végig mindent, azért kötött barátságot a rúttal, mert mindvégig daliát remélt? Butát, gőgöst, hűtlent akár, de délceg hódítót? Lehet, hogy ez már nem is mese. Lehet, hogy ez a valóság. Nem számolunk az érzés várttal ellentétes irányba való haladásával. Pedig csak újabb gondolatra lenne szükség, s a megfogható, elérhető máris átalakulna szeretetünk szépítő sugaraitól.

Azt mondjuk: csúnya, és közben magunk sem értjük, miért okozunk boldogtalanságot másnak is, magunknak is. Hiszen a szépség és rútság (boldogság-boldogtalanság) szoros kart-karba öltéssel jár, értelmük sem lenne egymás nélkül. Mert szép, s ezáltal igaz, boldog, őszinte számomra a kisherceg, a Róka, Micimackó, kis bicebóca, Árvácska, Nyilas Misi, s mégis sírok boldog boldogtalanságuktól, reményvesztett reményeiktől. Mert olyan célba helyezik a köznapokat, ahol mindeggyé válik élet és halál, mert ezekért az érzésekért érdemes kimenni a világból, hajlandó vagyok újra szenvedni és csalódni, de nyájon kívül bégetve lassabban élni, lehetőségeim szerint igényt teremteni, s nem kiszolgálni azt. Mert nem akarok lemaradni fontos kéztartásokról, új és új tartalmakkal megtelő mosolyokról, s elhiszem, hogy általuk megismerek valamiféle igazságot. Magamat?

A filozófia is csak játék a szavakkal, mik sosem lehetnek pontosak a gondolatok kifejezésére, mert korlátozottak és csontfehérre vannak rágva.

Az is lehet, hogy a fenti gondolatvezetés egyáltalán nem is tartozik a filozófia tárgykörébe, akkor pedig kár az olvasás idejéért, s a papírért.

S talán nem is marad más, mint hagyni, hogy ránk találjon bármilyen élményt kiváltó gondolat, hogy aztán megélve őket – keleti bölcsek mintájára – hátra tudjuk hagyni a gondolatot az utókor számára. 

 

Csomós Éva

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

http://csomos.blog.hu/api/trackback/id/tr9666019

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.