érintés

- Letörölné egy kicsit a párát az ablakról, ha megkérem? –szólt idegesítő éllel a hangjában a nő. Vitályos engedelmeskedett.- Tudja, időre megyek. Aggódom, hogy el fogok késni!

A busz vígan gyűrte a kilométereket, s beltéri túlfűtöttsége igazán kellemessé tehette volna az utazást. De Vitályos nem válaszolt. Nem akart beszélgetni. Hallgatóság sem akart lenni. Csak erőteljesen bámult ki az ablakon, mint gyerekkorában tette. Már akkor rájött: ha erősen néz valamit, egy idő után eltompul, majd eltűnik a kintről zavaró hang. A nő hangja azonban nem akart eltűnni. Ő pedig már bánta, hogy otthon hagyta az autót. Azzal bármikor megállhatna pihenni egy kicsit, és senki nem beszélné ki fejéből erőltetett magányát.

Az ablakon kipillantva ismerősnek tűnt neki az ott lévő útkereszteződés. A sarkon lévő benzinkútnál kellett megállnia Szilvia kérésére. Nincs két hete, hogy erre járt. Ajándékokkal és a nővel felpakolva nyomta a gázt, magyarázva magának, hogy talán a határ átlépésekor eléri őt az ünnepi hangulat. Türelmetlenül nézett az órájára. Most vajon mit vár a határátkeléstől? Milyen meghatározó vonal az? Próbálta megteremteni a hangulatot. Melyiket is? Annyi félének kellene most rátelepednie, ő mégis álnok ürességben utazik. Kicsit bosszantotta, hiszen épp ezért választotta a buszt, és ezért hagyta otthon Szilviát. Ezért is. Ez az út jó kifogásnak bizonyult a megszokássá zsugorodott szerelem időleges félretevésének. Jó lehetőség visszamenni az időben, újra harminckét évesnek lenni. Akkor hagyta el végképp apja árnyékoló alakját, akkor lett igazából Satzvillyből Vitályos. Legalábbis akkor azzal áltatta magát. De valójában csak most lett igazán Vitályos. Vagy most lett igazán Satzvilly. Zavarta, hogy az idő most sem őt igazolja. Miért van, hogy egyes embereknek kizárólag ellene dolgozik?

Tizennyolc évvel ezelőtt becsomagolta addigi életét, kezébe fogta gitárját, s nyolcévnyi megkeseredett színészsors után elhagyta az országot. Ami tulajdonképp egyenlő volt az apjával. Nekivágott az ismeretlennek. Tapasztalt volt de még fiatal, s a határátkelőnél végképp lecsúszni érezte azt a békát, ami az évek során egyre nagyobbra nőtt a torkában. Akkor gondolta azt, hogy majd jön ő haza néha, kocsival, hogy jóléte felől megnyugtassa családját, és gondoskodni is fog, jó fiú lesz belőle, csak kicsit távol. Mert kibuszozásával felnőtt férfinak érezte az addigi fiút, s úgy vélte, csak akkor jön haza újból fiúként, ha az életút állomásainál olyan csomóponthoz érkezik, amikor arra lesz szükség, aki akkor buszra szállva elment.

Szerencsére sokáig nem gyűltek efféle csomópontba az utak. Ennek igazolása, hogy azóta most utazik először busszal haza. Tizennyolc éve már. Ha akkor másképp alakulnak a dolgok, most érettségizne a fia. De a sors megóvta őt attól a döntéstől, hogy sarja Vitályos legyen-e, vagy a nemzeti imába foglalt Satzvilly nevet vigye tovább. Senki nem visz tovább semmit. Bár néha már egy Satzvillynek is örülne.

                       - Ne haragudjon, de olyan izgatott vagyok, és biztos, hogy az én órám megállt, meg tudná mondani, hogy mennyi az idő? – figyelmeztette az idő ekképpen való múlására a mellette ülő nő még idegesítőbb hangja. Vitályos az órájára nézett, de nem válaszolt. Talán ezt az órát adta volna érettségi ajándékként a nem létező kis Satzvilly-Vitályosnak. Nem olyan, mint a ma divatos órák, aminek a kis Satzvilly is örülne, de szép óra, még mindig pontosan jár, és ő is az érettségijére kapta. Az apjától.

                        - Ó, apa! – sóhajtotta félhangosan, és tekintetét megint az ablakra tapasztotta. Nem nézett semmit, a képek úgyis összefolytak volna.

                        - Á, nem kell, köszönöm. Itt van a határ. Innen még egy óra és otthon vagyunk. Mégsem állt meg az órám. Csak olyan lassan telik az idő.

Arra kapta fel fejét, hogy az útlevelét kérik. Idegesen kezdett kotorászni, keze beleakadt zakója zsebébe, hirtelenjében előrántott egy gyűrött vászonzsebkendőt, meg előszedte védelmet nyújtó napszemüvegét is, míg végre - a szokott helyen - meglett az útlevél is. A vámtiszt gyanúsan szemlélte és alaposan átlapozta igazolványát.

                        -     Neve? –kérdezte szigorúan, míg kimérten figyelte arca igazolványbeli mását.

                        -     Vitályos Andor.

                        -     Anyja neve?

                        -     Talléros Róza. –hangzott a válasz.

                        -     Miért utazik az országba?

                        -     Családi ügy.

A vámtiszt nem vette róla szigorú tekintetét, így folytatta.

                        -     Temetés…Tudja, az apám.

                        -     Mennyi ideig marad?

                        -     Nem tudom, talán néhány nap.

                        -     Elvámolni valója van?

                        -     18 év.

                        -     Vicces kedvében van – visszaadta az útlevelet, s továbbment.

„Vicces kedvében” – visszhangzott fejében a vámtiszt hangja. Komédiás ő. Az egész család csepűrágó komédiásból áll. Feltette napszemüvegét, s alvást mímelve rejtette el magát félelmeitől. Tizennyolc elvámolni való év. Több évtizednyi eltemetésre való lázadás. Nincs mese. Ma délután végképp felnőtt férfivé válik. Gyanítja ő ezt már egy ideje, de elmélyülő ráncait tükörhibának és a sok púdernek tudja be, haja színét pedig festékkel próbálja fiatalnak őrizni.

                        „Édes Istenem! Még most sem vagyok képes kimondani, hogy meghalt. Három hónap múlva ötven leszek. Apa, miért nem vártál meg?”

                        - Én is temetésre megyek. –fecsegett tovább a nő. Fecseg, amikor ő eljátssza, hogy alszik. „Ez még a temetésen is fecsegni fog a halottnak” -gondolta Vitályos, mert nem mérte fel: szemüvege mögül kicsorduló könnyei aligha keltik alvó ember benyomását.

Ötven év. Ennyi idő alatt még egy sírhelyet is kétszer kell megváltani. Az utódoknak persze, biztosítva a végső nyugalmat. Amíg nekik nem biztosítja valaki.

Átlépték a határt. Itthon van. De hol az az itthon? Ötven év távlatában sem tud válaszolni az egyszerű kérdésekre. Nem dobbant nagyobbat a szíve, nem járja át semmiféle bizsergő borzongás, de még a levegőt sem érzi másmilyennek. Ellenben a nő felbátorodott a „hazai pályán”, és még tolakodóbbá vált.

                        - Már megbocsásson, de hogyhogy csak a temetésre jön haza? Hiszen az apjáról van szó. Ennél fontosabb alkalom nem lehet arra, hogy az ember minél előbb együtt legyen a családjával. Vagy - bocsásson meg, erre nem is gondoltam - lehet, hogy nem volt jó apja, manapság sok a válás, akkor pedig nem olyan az apaszerep. Az én sógoromnak is elváltak a szülei, az apját néhanap látta, de a nevelőapja egy aranyember volt, mindent megadott annak a szegény gyereknek. Jobban is szerette, mint a valódi apját.

Vitályos felhajtotta kabátja gallérját, lejjebb csúszott a székben, s maga előtt szorosan összefonta karjait. A nő mit sem vett észre a tüntető cselekedetből.

                        - Egy rossz családi háttér nagyon rá tudja nyomni egy ember életére a bélyegét. Idő előtt elhagyják a szülői házat, sokan még a külföldtől sem rettennek vissza. Én persze nem ezért mentem el itthonról. A lányom ment ki férjhez. Nekem meg mikor meghalt az uram, nem volt itthon maradásom, és kiköltöztem hozzájuk. De a szívem igazán magyar maradt. Nem is családi okból jövök haza. Bár épp olyan fontos, mintha egy rokonom hunyt volna el. Nagyon közeli hozzátartozóm. Kérem, ne nevessen ki a gondolatért, de az jutott eszembe, mintha a fiatalságomat jönnék haza eltemetni.

Kinézett napszemüvege mögül. Útja során most nézett rá először a nőre, aki pedig meglepődve a visszajelzésen, lányosan elpirult. Pedig nem volt már fiatal. Nagyobb jóindulattal Vitályosnak az anyja is lehetett volna. Bár határozottan jól tartotta magát. Nem folytatta tovább a gondolatot. Torkán akadt a szó. Pedig Vitályosban most először moccant meg bátortalanul az érdeklődés útitársa felé. Döbbent várakozással nézte a nőt, az pedig tekintetét az előtte lévő üléstámlára tapasztotta. Nem látta, csak nézte. Olyan erősen, mintha nem szerette volna hallani ezt a kérdő tekintetet. Hallgattak.

Hallgatásukat nagy durranás, egy hirtelen fékezés, és az utasok morajlása szakította félbe. Durrdefekt. Kerékcsere. Ez eltart egy ideig. Soha jobb lehetőség a menekülésre. Ami most hirtelen nem is volt olyan sürgető. Leszálltak.

Vitályos magára szorította kabátját, s a csoporttól kicsit távolabb bandukolt. Minden lélegzetvétele nagy fehér párafelhőben hagyta el az orrát, száját. Cigarettára gyújtott. Nem is figyelte merre megy, cipője orrával rugdalta a fagyott földet. Valahol Győr határában jártak. Mögéje kerültek a többiek. Nem nézett fel, mert szemébe sütött a Nap. Bár nem volt melege a fénynek. „Milyen fekete a föld!” -gondolta ártatlan rácsodálkozással. A hidegtől nem tud leesni a hó. Fehér karácsonyuk se volt, az újév is ilyen feketén kezdődik. Eszébe jutott, hogy akkor látta utoljára ilyennek, amikor Rozsnyaival forgatták azt a filmet. Talán sose készült el. Vagy elkészült, csak betiltották. Na, nem mintha olyan fontos lenne tudni. Ennél fontosabbak is kimaradtak az életéből. Eleinte nem eredt a film sorsa nyomába, később meg már nem volt kitől, nem volt hogy megkérdezni. Épp, hogy kikerült a Főiskoláról, fiatalsága nagy hevével ment bele abba a filmbe. Mindent nagyon akart, és lehetőleg mindent azonnal. Főleg bizonyítani. A tehetségét, a nevét. Vitályos Andort akarta látni főcímen és szerepben, Vitályost, és nem a nagy Satzvilly Ferenc kicsi fiát. Mindent meg akart mutatni ezért. Győr határában forgatták a filmet, többnyire éjszakai jelenetei voltak, s életében nem fázott még úgy forgatáson, mint akkor, ott. Dideregve szívott egy nagyot a cigarettából, s messzire hajította a csikket. Utána nézett. Majd körülnézett. Ismerős volt a hely. Bár minden pucér, fagyos föld egyformának tud látszani. Bizonytalanul végigborzongott rajta a felismerés. „Csak nem?” Egy szál ingben kellett állnia a fagyos éjszakában, mert szerepe szerint titokban temették el filmbeli apját, az öreg Csonka Józsi bácsit. Nagyot szívott cigarettájából, majd a „sír” felé fordult, ahol felgyulladtak a fények, s a rendező elkiabálta magát: Felvétel!

A „halott” pedig forralt bort kortyolgatva nézte végig temetését, és könnyeitől megfagyott arcú „fiát”. Néhány évvel később Csonka Józsi bácsi már nem nézte végig saját temetését - bár ki tudja, nagy színész volt az öreg -, Ő pedig nem állt Szilviával az öreg sírja fölött. Olyankor legalább összejön a szakma. Mintha ez valaha is érdekelte volna. „Milyen fekete, Istenem!” -mondta akkor szerepe szerint Szilvia, aki úgy didergett, hogy valójában is a testével kellett melegítenie. Jól sikerült, mert néhány évvel később önszorgalomból és hétköznapokon is megtette. Nem is gondolta volna, hogy mik tudnak elindulni a fagyos fekete föld láttán, Győr határában. Most megismételhették volna a jelenetet. Igaz, nem éjszaka, és nem is a filmbéli apjával. Visszament a buszhoz. Továbbindultak.

- Tudja, sosem voltunk gazdagok – folytatta a nő néhány percnyi zötykölődés után, de Vitályos már nem érezte olyan idegesítőnek a hangját. Bámult ki az ablakon, nézte a rettenetesen fekete földet, s néha beengedte fülén a nő történetét. Az volt az első filmje. És sosem látta.

                                    - Az Izabella utcában laktunk, közel a Körúthoz, és mikor összegyűjtöttünk egy kis pénzt, a nővéremmel mindig moziba mentünk. Nagyon szerettük a filmeket. Szépek voltak a színésznők, elnéztük ruhájukat, és ott próbáltuk meg elfelejteni - legalább csak egy kis időre - a valóságot. Beleéltük magunkat a szerepekbe, és már nem is volt miénk a nevünk, sorsunk, az életünk. A moziban töltöttük a hétvégéket, apám persze mindig szidott minket - kuncogott a nő -, hogy ezek a bolond lányok, mindig tekeregnek. De hát, ilyenek a fiatalok, nem?

Vitályos is ritkán járt haza. Őt is utolérte (volna) az atyai szigor. De ő sosem tudta eldönteni, hogy az apa vagy a színész parancsolta haza. Apja hangja úgy mennydörgött otthon, hogy beleremegett a csillár. De épp úgy beleremegett a színházban is, amikor kieresztette a hangját.

                                    - Nekünk természetes volt - mint ahogy akkor valamennyi lánynak -, hogy színésznők akarunk lenni. Apánk persze hallani sem akart róla. Még egy pofon is elcsattant ez ügyben, ami akkor, kamasz lelkünknek sokkal jobban fájt, mint az arcunknak. Még a mozitól is el lettünk tiltva. Hogy is lehettünk volna mi színésznők, a családból senki nem volt még tanító se, de az álmot vette el tőlünk apám, ami éltetett minket.

„Egész gyerekkoromban azt lestem, hogy anyával készültetek a szerepre, a konyhában végszavaztatok egymásnak, és elemeztétek a figurát, olyan bensőséges nevetgéléssel, hogy kétségbe vontam saját létezésemet. Azért akartam színész lenni, hogy majd engem is bevonjatok abba a csodába, hogy én is megélhessek valami olyat, amitől jót nevettek.

De ezen az elhatározásomon egyáltalán nem nevettetek. Anya szemében szomorú fény csillant meg, Te pedig, apám, napokig komor arccal járkáltál a lakásban. Egyszer meghallottam, hogy anyára is ráförmedtél.

                        - Megviseltnek látszol – próbált enyhíteni.

                        - Talán, mert az vagyok. Erre nem gondoltál? – anya sírva fakadt. Ő nem volt megviselt, pedig Talléros Róza primadonnát - akibe Te is beleszerettél - a család koptatta anyává, s az ő halványulása növelte a Te fényedet is. Lehet, hogy János bácsi tényleg nem volt annyira tehetséges, de lehet, hogy csak meghajolt bátyja ereje előtt. Neki tévérendező feleség jutott és a tévében sminkes lánya. Pedig gyerekkorunkban Ildi is színész akart lenni. Mert látott Téged. Vera néni mégsem lett halvány rendező. Pályaközelben vannak, és így már mindjárt nem is olyan kínos a tehetségtelenség. Pedig én sem vagyok tehetségtelen. Csak mögötted ballagni apa, az olyan, mintha az lennék. Te nem tudod milyen az álnévvel, haknikkal járni az országot úgy, hogy közben mindenki rólad beszél, és minden létező csapból te folysz. Nyolc év után úgy éreztem, hogy megfulladok. Túl fülledt volt a levegő. Túl Vitályos Andor-mentes. Mást akartam, máshogy, nélküled. Mert a siker csak aznapra szól, és nem hozható át másnapra. Túl sok nap ment el sorozatos értelmetlenséggel. S éreztem, hogy olyat hagyok ki, amit senki nem tesz félre nekem, s nekem kell hajszolni úgy is, hogy ez a tudat elviselhetetlen. Mégis elviseltem, és néha még boldognak is éreztem magam tőle. Bár ott másképp mérték a jót. Az itthon kevés lenne. Főleg mellettetek.”

                        - Furcsa, de a filmtől sosem szakadtam el. Képzelje, a lányom a legutóbbi születésnapomra egy mozibérlettel lepett meg. Magyar mozi filmjeivel. Na, ettől lett honvágyam. És ekkor éreztem meg, hogy bizony nem nélkülem telt el az idő. De azért jó újra megnézni azokat a filmeket. Így az én fiatalságom is tovább tart, és a színészek is örökké élnek.

                        - A színészet a tökéletes elmúlás.

                        - Látszik, hogy maga fiatal és ezt nem érti.

                        „Apámból vajon mikor lesz bérlet a színházában?”

                        - És olyan kevesen vannak már! Ezek a mai színészek meg már úgyse lesznek olyanok! Halvány árnyékuk sem lehetnek. Ezért is jövök haza, hogy elfogadjam az idő múlását, de ne higgyem el. Eltemetem a fiatalságomat, és vele együtt kedvenc színészemet is. Meg megnézem milyenné vált Budapest, az Izabella utca, na meg a Nagykörút. Tudja, egy távolban élő vénasszony számára fontossá válnak ezek a dolgok.

„Bár a film és a szalag megmarad. Most szinkronizálni hívtak, meg verset mondani. Tévébe. S készülődik egy évadközi darab is.  Meg felhívott az a nő, hogy nagyon megtisztelne, ha lapjuknak nyilatkoznék, és művész úrnak szólított!” Vitályos a homlokához kapott.

- Micsoda barom vagyok!

- Dehogy is kedvesem, ezt nem lehet olyan egyszerűen megérteni. Nekem is csak most sikerült.

„Hát ez sem nekem szól. Téged akarnak megőrizni azáltal, hogy engem beszéltetnek. Meg összehasonlítani. Te jó ég! Végülis hová akarok én kiugrani 50 évesen? Most akarok bizonyítani? Mert végre nélküled lehetnék jelen? Nem, ez őrültség. Most is miattad kerülök a magazinok címlapjára, miattad hívnak majd be rádióba, tévébe, s kérdezik majd, hogy hogy élem meg azt, hogy nem vagy? Sehogy. Mert vagy. Jobban, mint azelőtt.” Fészkelődni kezdett dühében.

- Látom, ideges. Kezdjen szedelőzködni, mert megérkeztünk. Itthon vagyunk.

„Itthon, de hol?” – kérdezte magától Vitályos, miközben a busz már bekanyarodott a kocsiállomásra. Az ablakból kinézve látta, hogy itt van mindenki. János bácsi és Vera néni közrefogják anyát, Ildikó Vera nénibe karol. „Apa? Ja, persze.” Szemébe nyomta napszemüvegét, s lelépett a buszról. Már épp indult volna a családhoz, mikor a nő még utána szólt:

                        - Mit is mondott a határon, mi a neve, András?

                        - Andor.

                        - Örülök, hogy ilyen jól elbeszélgettünk a hosszú út során, sokat segített nekem a jelenléte. Bocsásson meg, ha kicsit sokat beszéltem, még ha néha nem is túl kellemesen, de…

                        - Semmi baj. Igaza volt.

                        S elindult, hogy a feledhetetlen színészt örök nyugalomra helyezze. Ami nálunk pontosan huszonöt évig tart.

„Amikor visszatérünk a gyökérhez, értelmet nyerünk;Amikor külső tárgyakat hajszolunk, Az értelmet elveszítjük. A belső megvilágosodás pillanatában Mögé látunk a velünk szemben álló Világ ürességének.”

Féltve őrzött szavak és csendek. Végtelenné húzott pillanatok, dédelgetett gesztusok, mik hosszasan kísérnek utamon, felvillanva szükséges helyzetekben.

A szükséges helyzetek egy gondolat megformálásakor öltenek testet, melyekben mindent kizárva csupán egy cél ragyog valahol csalogatóan a távolban, hogy a gyötrő gyönyör érzésével elérjem. Ebbe a mindent feloldásba csak egy felismerés szivároghat be, hogy ez azon ritka pillanatok egyike, melyekért érdemes élni. Amiért minden eddigi megérte. Nem számít következmény, mert az úgyis feloldódik egy olyan örök célban, mire nem lehet számítani a szürke hétköznapokban. Ebben a határhelyzetben mindeggyé válik élet és halál, mert bármelyik megéri az árát. Mert végre itt egy megfelelőnek érzett kifejezési forma, mi által közölni tudok valamit abból, amit gondolok, amilyennek értelmemben, szeretetemben, szabadságomban képzelem magam. Mert amikor hajt a megismerés öröme, magával hozza a győzelem és a felülemelkedés vágyát is, s azzal a káprázattal áltat, hogy én vagyok az egyetlen, akinek e tárgyról helyesek az ismeretei, mert megismerek valamiféle igazságot. Ami lehet, hogy csak az enyém, de lehet másoké is.

Mintha a kegyelem fénysugara világítana alá ilyenkor a mennyek országából.

Kevés az ilyen pillanat. S milyen múlandó! Kapaszkodnék is bele két kézzel (ez lenne az Isten lába?!), s szorítanám is, de mert rajtam kívül (és felül) áll, fittyet hányva szándékomra leráz magáról, s kuporoghatok tovább a porban újabb pillanatra várva vagy hajszolva azt.

Miért? –vetődhet számtalan irányba a talán legtöbbször felvetett kérdés, minek válaszai nem is annyira fontosak, noha sok belőlük teljesen magától értetődőnek tűnik. Miért ért véget ez az állapot? Miért épp most? Miért talált meg egyáltalán engem, ha aztán ily rútul cserben hagy? Hová akart vezetni? A tévút is megfelelő? S mi ez a pátosszal teli pánik?

Az is lehet, hogy épp ez az állapot elérése volt a cél. Ennek is meglehet a maga boldogsága. A jó művészek ügyesen meg is tudják találni. Lehet, hogy csak felvezet, előkészít valamit, minek még nincs itt az ideje. Várni is meg kell tudni tanulni. (Bár egyesek szerint ennek nincs túl sok értelme.)

Hiába, sokkal gyorsabb a gondolat, mint a kéz, mi leírja a szavakat. S a teremtő gondolat ádáz tulajdonsága éppen az, hogy úgy tud kisuhanni az ember fejéből, mintha nem is lett volna ott sohasem. De akkor mit akar sejtetni? A szabadsághoz (vagy az igazsághoz?) vezető utat, mi által érthetőbbé válik az áhított belső függetlenség? Ami máris függőség a szabadságban, szeretetben, értelemben. De ha ezek nem is teremthetők meg, megtalálhatom önmagamat, vele együtt a torzításmentes távolságot „ÉN” és „AZ” között. (S akkor már nem is „önmagam”-ról beszélek.) S megpróbálhatom saját szemüvegemen keresztül értelmezni s bemutatni azt a világot, amit, s ahogyan látok. Vagy amilyennek látni szeretném, s benne látni vagy láttatni magamat.

Ezért történne minden?Hogy megmutassam mindig ugyanazt, abban a biztos hitben, hogy mindig másképp? Ezért keresik kérdéseikre válaszukat a filozófusok, ezért kutatják az ismeretlent a tudósok, ezért alkotnak a művészek más dimenzióba kerülve; mintha csak ott lehetne tetten érni azokat a pillanatokat, mik annyira meghatároznak bennünket hétköznapjainkban, mik ünneppé varázsolják múló perceinket. „Nézzünk meg mindent a másik oldalról is!” – szólítja fel diákjait a pad tetején állva a Holt költők társasága című film tanára, remekül érzékeltetve - a függetlenség érzetébe csomagolt önállóságot -, hogy csak a nyájtól való külön bégetésnek van értelme; s a pillanat megragadását, mi oly észrevétlenül képes elillanni, hogy ha nem vigyázunk, szabad, s önálló gondolat nélkül hagy itt bennünket időbe merevedett mosolyban egy tablóképen az utókor, az enyészet számára.

De mit jelent a másik oldalról való szemlélés? Melyik másikról? S ha már onnan is megnézte valaki? Hol van a határ az utánzás, a másolás, az interpretálás az eredeti gondolat és a továbbgondolás között? Melyik a sajátom, vagy már nem is létezik „eredeti” gondolat? Kivel azonosuljak leginkább, ha mindenkinek figyelembe veszem a maga igazságát? Tudok egyáltalán önmagam maradni? Hol van valaki vagy valami, mi kezembe adja a válaszokat, vagy legalább abba az irányba terel? Merre induljak, ha összekuszálódtak az eddig követhetőnek vélt utak? 

Nem marad más, mint azzal áltatni magam, hogy legalább a gondolat megmarad. Például az a gondolat, mit türelmetlenül s aggódva kerestem könyvtárak mélyén, miről nem tudtam, mi az, de abban biztos voltam, hogy ha meglátom: felismerem.

De a válasz nem mindig onnan jön, ahonnan várom őket. S van, hogy első ránézésre egészen másféle válasznak tűnik, minek semmi köze sincs a (talán nyíltan meg sem fogalmazott) kérdéshez. De legalább megnyugtat. S ha mégis megtörténik (esetemben volt már rá példa), mikor jön valaki, ki kiveszi kezemből, mert efféle válasz nem adható ki „csak úgy”, egyszerű földi halandó kezébe.

Furcsa, hogy egy érzésért, hangulatért (élményért, mosolyért, jó szóért stb.) ki lehet menni a világból. Mi másért lenne érdemes?

Emberi találkozásokban, gondolatokban, érzésekben, pillanatokban és hangulatokban található meg az út. A boldogsághoz? Az igazsághoz? Önmagamhoz? Ami talán még ennél is fontosabb, újabb gondolatok kiváltásához, benyomások, élmények adásához, mi tovább képes növeszteni az érzéseket. Jobban kellene figyelni a kéztartásokra, a szem nevető kifejezésére, mely általában átsző minden emberi cselekedetet. S bátorítani azokat.

Ugyanakkor mégis szükség van az előítéletekre, vagy a jól megjegyzett első benyomásra résen állva, hogy azért ne vegyük el a lehetőséget a bizonyítástól, a szabályt erősítő kivételek megadására.

Konokul féltettem magam az „eltérítéstől”. Attól, hogy olyanok próbálnak tanítani valamiben, aminek tudásában alattam járnak. Miközben titkon fürkésztem, mikor jön el az a valaki, akinek táskája hordozásától is több lehetek. Titokban voltam alázatos, nyíltan és sűrűn hangoztatva „függetlenségemet”.

Hosszú utat tettem meg azóta kilométerekben, években, ismeretszerzésben egyaránt. A néha felbukkanó „mestergyanús” emberekről gyorsan kiderült, hogy nem azok, s megtapasztaltam a múlandóságot, az elért célok értelmetlenné válását, a telítettséget, a kétségbeesést egyaránt. Valahogy meg is feledkeztem a „talán most, talán ő” felvillanó reményének villámcsapásszerű megremegtető érzéséről, mert már ezt is a múlandóságok közé soroltam. Már eszköz sem volt az addigi cél. Gondolkozni akartam. Megnyugodni. Nem „helyére” tenni dolgokat, mert annyira esetleges a dolgok helye. Sok energiakiadás után töltekezni, elmélyülni vágytam valamiben. Másban, miről az eddigi tudatos éveim és elképzeléseim szóltak. Körbeért egy történet, és sejtelmem sem volt arról, honnan kezdődjön egy másik.

Felhők takarták a mennyek országából alávilágító fénysugarakat.

Új találkozások jöttek, új tartalmakat tükröző tekintetek, más értelmekkel bíró mosolyok. Új benyomások. S egy szép napon váratlan kijelentésen kaptam magam: itt van az, kit követni érdemes és kell, s nem kérdezni, hová?

És jöttek megint nyugtalanító érzések, türelmetlenül hajszolt válaszok, s az elmaradhatatlan remény, hogy igaz lesz, s fel fogom ismerni.

Nem történt meg.

Mint ahogy nem történik meg mindig a csoda sem a színházakban, hiába várnám, hiába lennék olyan lelkes közönség, hisz azért megyek oda. S ha nem sikerül (ha nem történik meg a csoda) úgy érzem magam, mintha megvertek, becsaptak, elárultak volna.

De értelmetlen lenne ezért másokat hibáztatni, ez az én ügyem, s annak is kell maradnia. Meg lehet vonni a vállat, s annyit gondolni, hogy emberi, túlságosan is emberi. Hiába közvetíti valaki egy ideig hitelesen azt, amit képvisel, előfordulhat, hogy nem jött rá arra, amiről én már úgy gondolom, hogy rájöttem. Hiszen hindu egyetemisták is képesek állatként ütni egymást a Bangladesről vallott nézeteik érvényesítése érdekében, miközben az erőszak nélküliség birodalmában vannak. Schopenhauer is lerugdosta lépcsőjéről a hozzá érkező öregasszonyt, mert megzavarta őt az indulatnélküliségről, a lélek nyugalmáról írt munkájában. Az ember soha nem egyértelmű. Csak labda az Isten és Ördög teniszmeccsében.

Be lehet érni ennyivel. Vagy lehet új, más utakkal próbálkozni. Amikor Sarte nem találta meg a vallásos hitet, az irodalomban kereste a „pótanyagot”, miközben mégis papi pályára lépett. Saját bevallása szerint műveivel akarta megváltani magát, mint misztikus, a szavak kelletlen morajával próbálta leleplezni a lét némaságát, miközben összetévesztette a szavakat a nevekkel. „Hinni ezt jelenti.” Márai depressziósan feküdt elsötétített szobájának ágyán arra várva, hogy Isten küldöttje szólítsa újra munkára. Egy írótársa szemrebbenés nélkül jelentette magát Isten küldöttjének, s Márai felkelt és írt.

Egy pillanaton múlik. Mint annyi minden. S hogy nem várt oldalról érkezzenek a válaszok. A mindig megfelelő időben.

Sokan mégis makacsul baktatnak azon az általuk választott (?) úton melyen elindultak, de közülük csak kevesen tartanak eredeti céljuk felé. Jókora adag bátorságra van szükség a hitelességhez. De résen kell lenni a gondolatokkal, mert teremtő erejük minden esetben működik. Ugyanis épp ez a gondolat (nevezhető akár képzeletnek is) összeköti az időbelit az időtlennel, s ellentétben az érzelemmel és értelemmel, nem az időbeli világ esetlegessége szerint működik, hanem az időtlenek törvénye szerint. A bátorság reményt szül, az pedig életet teremt. Lehet gyűjtögetni a remény s a boldogság pillanatait. Keresni a mást, a jót, a szépet, az igazat, fennhangon és szókratészi bábáskodással egyaránt. Csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy mi felé akarunk tartani. (S elég csupán a szándék?) Mit akarunk kifejezni, kiváltani másokban, milyen élményeket, érzéseket gerjeszthetünk bennük? S ami a legfontosabb: igaz-e és jó szándékból fakad-e? Igazság, szépség, szeretet, hangulat, pillanat, boldogság? Olyan könnyű eltévedni.

A költők – kik életemben rögtön a sosem látott teremtő után következnek a paradicsomi rangsorban – el tudják érni, hogy sorsukba, önpusztításukba én is belehaljak, miközben fejemre, szívemre koppannak vérrögös verssoraik. A tévedéseikben is igazak, akiknek nem mondhatják meg, nem írhatják elő, mikor ünnepeljék az örök ünnepeket, nem határozhatják meg lézengő lázárok, mikor öltöztessék ünneplőbe szívüket. Meg tudják éreztetni velem (ha nem is értem, vagy nem is értek feltétlenül egyet velük) magukat, a magukról hitt képet, mi akkor is szép lehet, ha én másképp látom annak. Mint ahogy Rómeó és Júlia is csak azoknak volt szép, kik elfogultak voltak velük, vagy reménytelenül beléjük zuhantak. Volt idő, mikor kiemelt fontossággal kutattam, mitől szép egy ember. Férfi vagy nő, egyre megy. S kifakult képeken láttam nagy költők örökkévalóságig megénekelt múzsáit, ahonnan egy szürke gépírólány, egy kiélt polgárasszony, egy jelentéktelen szőkeség nézett vissza rám. Őket a költők szépítették meg mindannyiunk számára, mert azt látták bele szerelmeikbe is.

Fejünkbe verték az iskolában, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Pedig lehet, hogy épp egy gondolattól vált érdekeltté. Egy folyamat útján eljutott hozzám, bennem pedig folytatódik, visszfényre lel, fürdeni tudok sugaraiban, hogy látva lássak, hogy látva lássanak, sugározni tudjak, s én is csillag lehessek valakinek az egén. Költészet ez a hétköznapok szintjén is. Kiben egy szonett lakik, kiben egy egész eposz, van, aki haikut fogalmaz életéből. S úgy tűnik, mintha közeli rokonságban lenne a reménnyel s a boldogsággal, melynek csupán ígérete bármely rút kiskacsából vagy boszorkányolt békakirályfiból képes szépet varázsolni. Itt van ez az egyre hosszabbra nyúló tél, s mégis találkozom néhány olyan emberrel, kinek tekintetén átragyog valamiféle boldogság. S nem érzem úgy, hogy pipiskednie kellene bennem a kérdésnek, vajon mi lehet a titka, mire gondolhat közben, mert ez nem mehet „csak úgy”, ilyen zord időben?! De tudom, hogy ha majd a felhők mögül előbújik a Nap, rövidülnek a télikabátok – s Cseh Tamás megfigyelés szerint a szoknyák is -, megint tele lesz az utca szépekkel. S itt meg is állnék egy pillanatra, újra segítségül hívva a „meséket”. Mi történne, ha a békakirályos mesében, amikor a lányt kimenti a sárkány karmaiból a csúnya kőbéka, ezért a megszabadított csókjával illeti megmentője kőajkait, ha itt, a mese végén a béka hirtelen szemüveges, csapott vállú filosszá változna? Sikoltozva elmenekülne a királylány, mondván, anyám, én nem ilyen mesét gondoltam? Hát tényleg ezért csinált végig mindent, azért kötött barátságot a rúttal, mert mindvégig daliát remélt? Butát, gőgöst, hűtlent akár, de délceg hódítót? Lehet, hogy ez már nem is mese. Lehet, hogy ez a valóság. Nem számolunk az érzés várttal ellentétes irányba való haladásával. Pedig csak újabb gondolatra lenne szükség, s a megfogható, elérhető máris átalakulna szeretetünk szépítő sugaraitól.

Azt mondjuk: csúnya, és közben magunk sem értjük, miért okozunk boldogtalanságot másnak is, magunknak is. Hiszen a szépség és rútság (boldogság-boldogtalanság) szoros kart-karba öltéssel jár, értelmük sem lenne egymás nélkül. Mert szép, s ezáltal igaz, boldog, őszinte számomra a kisherceg, a Róka, Micimackó, kis bicebóca, Árvácska, Nyilas Misi, s mégis sírok boldog boldogtalanságuktól, reményvesztett reményeiktől. Mert olyan célba helyezik a köznapokat, ahol mindeggyé válik élet és halál, mert ezekért az érzésekért érdemes kimenni a világból, hajlandó vagyok újra szenvedni és csalódni, de nyájon kívül bégetve lassabban élni, lehetőségeim szerint igényt teremteni, s nem kiszolgálni azt. Mert nem akarok lemaradni fontos kéztartásokról, új és új tartalmakkal megtelő mosolyokról, s elhiszem, hogy általuk megismerek valamiféle igazságot. Magamat?

A filozófia is csak játék a szavakkal, mik sosem lehetnek pontosak a gondolatok kifejezésére, mert korlátozottak és csontfehérre vannak rágva.

Az is lehet, hogy a fenti gondolatvezetés egyáltalán nem is tartozik a filozófia tárgykörébe, akkor pedig kár az olvasás idejéért, s a papírért.

S talán nem is marad más, mint hagyni, hogy ránk találjon bármilyen élményt kiváltó gondolat, hogy aztán megélve őket – keleti bölcsek mintájára – hátra tudjuk hagyni a gondolatot az utókor számára. 

Csomós Éva

A jó beszélgetés kölcsönös ajándék. Új gondolatokat, belénk ívódó hangulatokat vagy olyan szavakba foglalt felfedezéseket ad, miket érzünk ugyan, de még nem sikerült ilyen pontosan megragadnunk; ami nem is csoda, hiszen már alaposan elkoptattuk a szavakat. Talán már azzal is beérjük, ha csak egyikünk számára ajándék, ha csak egyikünk érzi úgy: "ismerem" ezt az embert, hiába találkozunk először. A jó beszélgetés talán nem is fejeződik be, csak abbamarad valahol, mit lehet folytatni legközelebb, vagy hangulatában időzve tovább építeni. Malek Andrea ilyen hangulatot ajándékozott.

- Már csak a létszámot tekintve sem lehet könnyű kiszűrni az igazi, őszinte emberi közeledést; megfelelően kezelni a kritikát vagy akár a sajtó vélemény nyilvánítását...
- Ez egy felelősség, amit régebben nem vettem komolyan. Nem akartam sztár lenni, csak jól végezni a munkámat, mert nem tartottam magam olyan fontosnak. Ezért tudok ma is olyan jól meglenni a címlap nélkül, mert nekem nem ez volt a célom. Ez az alkotó életmód olyan, mint az almafa. Nem terem minden évben ugyanúgy. Ha hagyják normálisan működni, akkor elfogadják, ha egyik évben csak virágot hoz vagy kevesebb termést, míg máskor hatalmas almákat ad. De ez a valóságban nem így működik, mert ha így lenne, akkor nem kéne pl. Feng-shuizni. Ha itt lennének az elődeink vagy jobban figyeltünk volna rájuk, ők megmondanák, mire lenne szüksége annak a fának, mint ahogy azt is, hová ne tegyék abban a házban az ablakot. De az is elegendő lenne, ha észrevennénk, mikor kondul meg bennünk egy figyelmeztető kisharang, vagy mit mond az a sokszor nagyon halk hang, ami bennünk szól. Az emberek mindenhol egyformák. Csak szép lassan elvesztik az egymás közötti kapcsolatot, ha van rokonságuk, többnyire mérgesek rájuk, és csak kevesen segítik egymást. Pedig bőven elég lenne saját magunkat figyelni, nem másféle kultúrákat, hiszen nekünk is itt van minden a szemünk előtt, csak nem vesszük észre.

- Miközben csak egyre múlik az idő...
- Igen, csak kár az elveszett életért. Nagyon szép dolgot olvastam a mandalákról. Az életnek ezt az alapmintáját a nagy vallások az út szemléltetésre használják. Születésekor lépünk át a közepén, és lépkedünk szépen tovább a napokkal egyre távolabb a középtől, tanulunk, fejlődünk, csalódunk, megcsömörlünk, mígnem elérjük a legtávolabbi pontot. Az egyetlen lehetséges előbbrejutás a visszafordulás, és az évek múltával egyre jobban látjuk a lényeget, szeretettel, és bölcsen térünk vissza a maghoz, hogy elhagyjuk a mandalát.
- A vég egyben az új kezdet is. A mandala pedig mindenben megtalálható. Minden mandala: a virágkelyhek, égitestek, a tányér, az emberi szemek, a Föld a hópelyhek. Ősi figurák, mik régóta léteznek, és később is ugyanazok lesznek. Épp Bécsben ültem egy parkban, ahová építettek egy játszóteret. Mély lila vastag zsinórból szép narancssárga gyöngyökkel összefogott óriási mászókát, amin a gyerekeim különböző kunsztokat mutattak be, én pedig ott ültem, olvastam ezt a könyvet - mi szintén narancssárga és lila volt, s egy mandala volt a borítóján -, és ott, akkor semmi sem hiányzott az életemből. Jó helyen voltam és jó időben.

A szép énekhangú színésznőt ismeretlenül is kedves, nyugodt, türelmes embernek gondoljuk, de azt nem is sejtjük, hogy olyan bölcs éleslátás birtokosa, amilyennel csak ritkán lehet találkozni. Malek Andreáról ugyan nem hallani, hogy meditál és jógázik vagy kínai konyhán él, azt sem, hogy a Feng-shui elve alapján rendezi be az otthonát, de nagyon úgy tűnik, hogy jóban van önmagával, harmonikus kapcsolatban él környezetével, és látszik, hogy derű sugárzik belőle, ami pedig az egésznek a lényege.

- Jógázom, a Feng-shui alapján rendeztem be az otthonom, és szeretem a kínai konyhát. - kezdi nevetve - Úgy gondolom a Feng-shui egy kiérlelt, jól működő tudomány, ami segít nekünk visszatérni a mi saját gyökereinkhez. Az ember véleménye formálódik, magam is sok könyvet olvasok, és borzasztóan fontosak ezek a felfedezések, de közben egyre jobban szeretem a saját kultúránkat. Öt éve gondolkozom ezzel a logikával, és figyelem ezzel az észjárással a sorsokat. S még ma is el tudok képedni olyasmin is, hogy pl. a Mary Poppis mennyire buddhista! Azért is tetszik nekem, mert ezt olvastam először, és ezt olvasom most a gyerekeimnek esténként, mert jelenleg ez van soron. Különösen az a rész megragadó, amikor a Banks-családnak születik még egy gyereke, Annabell, és jön hozzá a seregély, hogy az ablakban piskótát kérjen tőle. Mondja is neki, hogy milyen rendes, és köszöni, de felhívja rá a figyelmét, hogy ezt majd el fogja felejteni. Annabell pedig bizonygatja, hogy ő ezt soha nem felejti el. Sírva fakad, bemegy hozzá a mamája, ki azt gondolja, hogy azért sír, mert jön a foga. Annyira egyszerű és finom a fordítás, hogy az ember nem is veszi észre, és ott jár azok közt a falak közt, és velük éli a mindennapokat. Az embernek elszorul a torka, miközben olvassa. Mert erről szól az élet, ez a lényeg: elfelejtjük, amit hoztunk magunkkal.